Negyedik évfolyam, 1905    |   Harmadik szám    |    p. 151-158.
 

 


MODERN OTTHON

Bizonyára sohasem foglalkozott any-nyit a művészeti irodalom a lakóház problémájával, mint manapság. -Szinte az a veszedelem fenyeget, hogy az építészet e szép feladatát előbb fogják megoldani, körülhatárolni, tízparancsolatát megszerkeszteni nyomtatott papiroson, mintsem az első, minden porcikájában modern s önállóan fejlesztett lakóház fölépül. Bizonyos fokig veszedelmes volna ez azért, mert így a művészi szabadság keresése észrevétlenül akadémiává fajulhat. Gyenge építészek — s a többség természetszerűen gyenge — könnyen elvesztik lábuk alól a talajt s belekapaszkodnak a teoretice már szépen megállapított "művészi igazságok"-ba. Mindig balesetet jelentett, ha a művész valamely esztétikusnak eleve megállapított dogmáit készpénznek veszi s követi. Mint ahogy a Winkelmann-korszak, a Mengs-korszak bizonyos centrumokban sablonossá zsugorította a művészetet, úgy sablonná fajulhat a gyengébb művészek nagy tömegének kezén minden modern törekvés, mihelyt az irodalom kész recipékkel szolgál, mihelyt tollal állapít meg oly követendő igazságokat, amelyeket az építésznek az ő sajátos anyagaiból, az ő sajátos céljainak megfqjelően egészen önállóan kellene nem kutatni, de rögtön valóra váltani. Kissé gondolkodóba ejt tehát minket az az óriási irodalom, amely - - kivált Németországban - rohamlépésben igyekszik megelőzni a modern otthon problémájának megoldását. Meg vagyunk győződve róla, hogy soha esztétikai elmélkedés közvetlenül nem vitte előbbre magát a művészetet, bár tagadhatatlan, hogy bizonyos alkalmakkor épp a teoretikusok, épp a művészeti írók véghez tudták vinni azt a feladatot, hogy új művészeti irányoknak helyet erőszakoljanak ki az akadémiákkal szemben s a rokonszenv, hit és bizalom érzését csepegtették a közvéleménybe. Ez az irodalomnak útegyengető hatása. De eredményeiben alaposan különbözik az irodalomnak attól a munkájától, amely kész recipét - - műhelynyelven: akadémiát -szolgáltat a művészeknek.

A modern otthon problémájával egész könyvtárra való kötet foglalkozik Európa legkülönfélébb nyelvein. Tárgyalják már nemcsak művészeti könyvekben, folyóiratokban s hirlapokban, hanem szociális, egészségügyi, technikai, humanitárius, moralista, sőt vallásügyi értekezésekben is. A kérdésnek külön folyóiratai is vannak. Támadtak otthonépítő kapacitások, akik soha még házat nem építettek, de a dogmatikus hidegvérével pontosan megállapították, hogy annak minden porcikája milyen legyen. Ez véleményünk szerint meglehetősen terméketlen munka. Az ily építkezés művészi feladat s teremtőjét várja. Várja azt a kőmives Nagy Sándort, aki a teóriák gordiusi csomóját egyszerűen kettévágja s nyugodtan megépíti a maga építész-genieje szerint a házat. Ki tagadná aztán meg a teoretikusoktól azt a szabadságot, hogy e ház láttára elmélkedésekbe merüljenek s megállapítsák, jó-e, rossz-e? Ez a szép szabadsága megmarad a kritikának s e munkálkodásával, ha az lelkiismeretes és elfogulatlan, derekas hasznot is szerezhet a művészet ügyének.

Vajjon megszületett-e már az a nagy kőmíves, akit oly mohón vár most az otthon problémája? Nem tudjuk. Nagy felforgató, újító hatása legalább nem érzik még meg a kontinens nagyobb felében. Előfutárjainak száma meglehetősen nagy. S e szorgalmas légiótól senki sem fogja elvitatni azt az érdemet, hogy bőséges kísérletekkel előbbre vitték az ügyet. Olykor nagyon szép megoldások hirdetnek valami hajnalhasadás-félét s épp az ily sikerek alkalmasak arra, hogy más művészek bátorságát, kedvét öregbítsék s a közönség bizalmát növeljék. Természetes, hogy ezek mellett kellemetlen szomszédok gyanánt emelkednek az elhibázott próbálgatás termékei, féltehetségek, külsőségekbe kapaszkodó építők szárnypróbálgatásai. Miután a többség minden téren korlátolt tehetségekből áll elő, természetes, hogy a modern lakóház feladatával bajlódó építészek többsége sem alkotott remekműveket. Ellenkezőleg: a gyengék nagy hada súlyosan kompromittálta a nagy közönség szemében a modern törekvéseket. Ez nem lehet másként. A konvencionális új-renais-sance, új-barokk, új-rokokó stílust mívelő építészek minősítési táblázatában ugyanezt az arányt találjuk meg, de ezektől a közönség nem veszi rossz néven a banalitást, a köznapiságot, a lelki szegénységet, mert a ha-gyomány-szentesítette stílusok szép emléke, jó hírneve és érdekes patinája mentő ürügyül szolgál. Annál kegyetlenebb a közvélemény azzal a Kolumbussal szemben, aki képtelen Amerikát felfedezni.

Valljuk be tehát, hogy az otthon problémáját megoldani vállalkozó modern építőművészetre gyanakvó szemmel sandít a közönség. Szinte bátor férfiúnak látszik az az ember, aki telkét és pénzét kiszolgáltatja a probléma valamely modern apostolának. Lépten-nyomon eszünkbe jutott ez Darmstadtban, ahol az uralkodó nagyherceg nemcsak egy modern építészt bízott meg valamely épület tervezésével, hanem mindjárt egész művész-csapatot csődített székesvárosába, szabad folyást engedve e kolónia művészi ábrándjainak és bőven megnyitva erszényét. Emellett még magára zúdította Vilmos császár neheztelését is, aki előtt az egész modern művészet szerfelett gyanús. S azokban a társadalmi körökben, amelyekhez a hesseni nagyherceg tartozik, a császári neheztelés valószínűleg nagyon kellemetlen.

A darmstadti művészkolóniának egyéb feladata sincs, minthogy családi lakóházakat építsen s azokat otthonosan rendezze be, egészen a maga ízlése, legjobb belátása szerint. Senki sem szól bele a munkálkodásukba, csak a kész eredmény, a tökéletesen berendezett otthon kerül aztán a világ kritikus szeme elé. E művészek tehát ex offo foglalkoznak a mi problémánkkal s e munkálkodásban nem korlátozzák őket sem szellemi, sem anyagi korlátok. Megvan tehát az ideális szabadság, olyasmi, ami talán egy építőművésznek sem jut ki manapság. Vajjon ily viszonyok közt mineművé lett e művészcsapat szorgalmas munkálkodásának eredménye ?

Figyelmesen megtekintettük Darmstadtban a legutóbbi kiállítást: azaz magukat e készen felépített és bármely pillanatban lakható házakat, ahol terített asztal, vetett ágy, nyitott könyv, fazekakkal bőven megáldott konyha várja a jövendő gazdát. S mindjárt első benyomásunk az volt, hogy rendkívül artiszti-kus környezetbe kerültünk: hajlékba, amelyet igazi művészek teremtettek. A hideg leleményességet és technikai mesterfogást megaranyozta az a szeretet, az a meleg gondoskodás, amely nemcsak a nagy formákon, a fontos darabokon, hanem a legcsekélyebb holmin is visszatükröződött. A nagyherceg kísérlete valóban megéri a rápazarolt költséget. A közönség pedig derült szivélyességgel honorálja a művészek fáradozását. Még Darmstadt városa is hasznát látja a dolognak: ekkora idegenforgalma, a súlyos hadjáratok napjait kivéve, még sohasem volt, mint amekkorát ez az otthon-kiállítás teremtett.

De bármennyire hálára is köteleztek minket e fáradhatatlan művészek, mégsem hallgathatjuk el azt a meggyőződésünket, hogy mi e művekben még nem látjuk az otthon-probléma teljes megoldását. E kiállításnak kiállítási mellékíze van, ami nem mindig fér össze az otthon bizalmas, lakályos jellegével. Ha egy percre házigazdának képzeljük magunkat e házak egyikében, érezzük, hogy környezetünkben sok olyan elem húzódik meg, sőt néhol uralkodik is, amit nem szeretnénk reggeltől estig, hónapokon, éveken át közvetlen közelünkben látni. Némely holmin megérzik, hogy számít a futólagos kiállítás-látogató érdeklődésének hirtelen lebilincselésére. Ha itt háziasán letelepednénk, egy percre magunkat is kiállítási tárgynak képzeljük: meg vagyunk számozva s ki vagyunk nyomtatva a katalógusban. Mi ezt az idegenszerű elemet, amelyet így kifogással illetünk, nem vesszük súlyos hiba-számba, mert megértjük, hogy a művészek abban a tudatban építették s rendezték be e házakat, hogy azok legalább egy időre - kiállítási objektumok lesznek. Valószínűleg elfogadja ezt az enyhítő körülményt a légmaradibb stílus-kritikus is, aki szintén tiszteli azt az elvet, hogy egy művész munkáján mindig visszatükröződik az a cél is, amelynek érdekében munkáját végzi. A Mathildenhöhe kedves lakóházainak pedig egyik el-tagadhatatlan mellékcéljaként épp a kiállítás is szerepel.

Hunyjunk tehát szemet s higyjük el, hogy ugyanezek a művészek el is tudnák kerülni e hibát, mihelyt a kiállítási szempont ki volna zárva. De még ez esetben is némi idegenszerű elem vonja magára figyelmünket. Ez az architektúra, főképpen Olbrich kezén, sokszor megközelíti, néha pedig meg is adja azt a benyomást, amit díszletszerűnek szoktunk mondani. A telek - - némi túlzással szólva - - színpaddá változik s e kétségtelenül meglepően szép színpadon előadódik a modern formanyelv színjátéka. Nem egy homlokzat-fal kulisszává alakul át, amely messzire lendülő ív-vonalaival, másodrendű anyagával, felötlő színeivel az ideiglenesség, a hirtelenül odaállított és könnyen elmozdítható kulissza képét eleveníti fel képzeletünkben. Lehet, hogy csak azért kél bennünk ez az impresszió, mert nyakig úszunk még az elcsépelt építészeti formákban s most hevenyészettnek és könnyen mulandónak látjuk azt az anyagot és azt a formát, ami itt egy egészen más, új művészi felfogás értelmében egyesül. Lehet, bár igyekeztünk e sétánk alkalmával egészen elfeledni a barokk és renaissance mintakönyveket. Mégis feltűnő, hogy épp az architektúra oly kevéssé kelti bennünk a szilárdság, a biztos keret impresz-szióját, s hogy a vakolatra festett vagy beléje mélyített ornamentum máris mutatja, hogy nem bír ki még egy kiállítási idényt. Mindenek -felett azonban épp e házak nagyon is dekorativ jellege, vagy inkább e jellegre való törekvés odacsábította a művészt, hogy aránylag igen kicsiny terjedelmű objektumát a külső kiképzésben óriási, néha egy-egy egész homlokzatot merészen átfogó, átölelő formával díszíti. Ha már kívülről tekintve aránytalannak és nehézkesnek érezzük a kiképzés e módját, annál élesebb kontrasztot ad e külsővel a ház belseje: miniatűr szobácskák sorakoznak egymás mellé és fölé, vékony falak választják el egymástól a belsőségeket s mert a bútort nem terheli sehol fölösleges dísz-hozzátétel, ezek is kicsinyek, így aztán a külső e belsővel szemben még inkább a rögtönzött, bár rendkívül művészies kulissza benyomását kelti bennünk.

Határozottan magasabb rangúnak mondhatjuk a berendezést, az iparművészeti tárgyak ama gazdag sorát, amely e szobákat lakhatókká teszi, de egyben ékesíti is. E téren kétségtelen a modern művészet diadala, sőt meg vagyunk győződve róla, hogy az összes művészi technikák közt épp az iparművészet felelt meg leginkább a modern művészet fejlődésével szemben támasztott igényeknek.

Egészben véve, főképp, ha az architekto-nikus szempontot hangsúlyozzuk, a darm-stadti megoldások még nem jelentik a modern otthon teljes művészi kialakulását. Ez korántsem vonja meg a művészektől azt a reményt, hogy e megoldás még sikerülni fog nekik. Ami leginkább idegenszerű nekünk a Mathildenhöhe e pompás kísérleti telepén, az a kulisszaszerű hatás, az architektúra kevéssé bizalmas, néha kissé parnevű-hangulata. Meglátszik az összes itt épült házakon, hogy nem maguktól termettek ezen a földön, hogy nem önként támadt formák és díszítmények ezek, hanem mesterségesen ide plántált művészet, amely programmszerű s amelyet nem egészen a darmstadti élet szükségletei teremtettek meg, hanem egy mecénás véletlen bőkezűsége és művészet-szeretete.

Németország sok városában látunk oly jelenségeket, amelyek ugyanily elbírálás alá foghatók. Sok helyen még a formák túlságos nehézkessége ellenkezik a modern otthon családias jellegével. A formák e nehézkessége tehetségtelen építőművészek kezén néha sziklából vágott mauzóleummá változtatja az élet legderűsebb céljait szolgáló kis családi házat.

Aki Darmstadtból vagy bármely nagy német város villatelepéből Hollandiába kerül s Amsterdam vagy Rotterdam peremén elsétálgat a modern családi házak díszes és kedves sorai közt, megerősbödik abban a vélekedésében, hogy sok modern német ház nem nőtt ki szervesen az élet szükségleteiből, hanem bizonyos fokig a műhelyek szülötte. Hollandiában sok oly családi házat találunk, amelyek igazán magukon viselik a genius loci bélyegét, amelyek egészen benn gyökereznek a hollandi élet talajában s valóban a hollandi ember napi foglalatoskodásából, élete módjából, vágyaiból, temperamentumából, apró kedvteléseiből születtek meg. A modern amsterdami családi házból kiolvassuk lakója pszichéjét. Kicsinyek ezek a házak, oly kicsinyek, mint minden telek Amsterdamban, hisz a földet itt a víztől kellett elhódítani. A hollandi ember mégis szereti a sok világosságot, sok levegőt, sok virágot. Már a régi amsterdami hazak számoltak ezzel a kívánsággal s némely ház ott jóformán csak egymás mellé és alá helyezett ablakokból van építve, amelyek a szoba padlójától egészen a mennyezetig nyúlnak. Az amsterdami embernek e vágyaival és szokásaival számolt a régi, számol az új architektúra is. A tehetős polgár a családját kiviszi az üzlethelyiségek, irodák, boltok, műhelyek zavaros tömkelegéből a békés és csöndes város-peremére, ahol a sürgő életnek semmi nyoma, itt építtet magának családi házat s azt, mint igazi otthonát feldíszítteti azzal a nobilisán szerény díszszel, amelyet egy családi házacska még éppen megbír. E dísz nem tolakodó, nem nagyzol, nem terpeszkedik s távolról sem formál a homlokzatból kulisszát. A dísz pedig épp a finomabb anyagok teljesen architektus-szellemben való diszkrét alkalmazásából, hozzájuk illő formába való alakításából áll elő. Ha a hollandi építkezés jel-lemzetesen tégla-építkezés, úgy a kis családi ház tisztán mutatja az utcának az ő téglatestét, tégla-atomjait, viszont a bejáró, az ablak, egy-egy fontos építészeti tag megkapja a maga művészi hangsúlyát azzal, hogy hozzá-illő, színesre zománcozott téglából, terrakottából vagy diszkréten megfaragott kőből kapja díszítő elemeit, amihez a módjával alkalmazott színes üvegmozaik is járul. Természetes, hogy a nagyablakú kicsiny ház nem vesz fel lompos és nehéz ornamentumot, viszont a bejárók színes májolika-kirakása szintén gyakori dísz újabb hollandi jellemvonást juttat eszünkbe, a mindent ragyogóra takarító hollandi tisztaságot, e nevezetes sajátságot, amely arra ösztökéli a háziurat, hogy még a ház homlokzata is fürdőt kapjon s ne lássék rajta soha még az utca pora sem. Persze, aki annyira tisztogatja a ház homlokzatát, annak számára a falat moshatóvá kell alakítani s ha e falakat úgyis mossák, akkor az építész a legkényesebb díszítő anyagot használhatja a homlokzat vagy a fontos tagok ékesítésére.

Ez csak néhány jegyzet, futólagos utalás arra, mint érvényesülhet a helyi szokás, a helyi élet jelleme a modern építészeti alkotáson, mint nőhet ki az építészeti stílus egészen abból a talajból, amelyre a ház kerül. Ez nem műtermekben s mecénások kolóniáin született művészet s ha nem is oly gazdag: magán viseli a modernség bélyegét és a családi élettel egybeforrt hajlékot ad a családnak.

Természetes, hogy a hollandi építészek sem mondták még ki e tárgyról az utolsó szót. Nem is kívántuk az amsterdami házat, mint a tökéletesség mintáját szembeállítani a darmstadti házzal. Csak azt a meggyőződésünket szeretnők ezzel illusztrálni, hogy amott egészségesebb alapon s elfogulatlanabbik látszik a modern stílustörekvés érvényesülni, mint itt. Amott kevesebb a programmszerű-ség, kevesebb a mesterkéltség, mint itt. Amott nem új művészeti elveket akarnak egy ház építésével bizonyítani, hanem, egyszerűen házat akarnak építeni egy család számára. A kettő közt lényeges a különbség.

A hollandi ház e mesterkéletlen formája, s a hollandi építő e nagy elfogulatlansága szemben legtöbb német pályatársával, talán abból magyarázható, hogy a hollandi építőművész kevésbbé az esztétikai elmélet embere, mint a német. Jobban érdekli őt az élet, amely számára dolgozik, mint az esztétikai értekezések, amelyek őt irányítani szeretnék. Ez a nagy elfogulatlanság, az élettől való közvetlen megihlettség sokkalta jobb géniusza az építőművésznek, mint a legszebb könyv, amely recipékkel van tele. Csak ez a nagy elfogulatlanság képesíti arra a mestert, hogy pusztán a célt s anyagát tekintse s pusztán ezeket fogadja el irányítóul s korlátul egyben. Ha művész-ember, úgy ez elégséges irányadó neki. Ha nincs benne művészi szesz, úgy a legkörülményesebb irodalmi irányelvek sem segítik talpra.

LYKA KÁROLY



 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003