A CINQUECENTO ÉPÍTÉSZETÉRŐL

Minden kornak történelmi fejlődését a szociális viszonyok határozzák meg; egyeseknek, vagy bizonyos osztályoknak nem any-nyira hatalmi, mint gazdasági aspirációi irányítják a történelmet. Ezek az aspirációk azután a történelem nagy korszakaiban egy nagy közös célban valahogyan megegyezésre jöttek a nagy tömeg aspirációival és egy nagy eszmét hoztak létre, mely az illető korszak külső történelmi képének főjellemvonása, valami jelszó, mely felé irányul minden törekvés, mely alkalmas arra, hogy a mozgató titkos rugókat elfödve ideális leplet borítson a nagyon is materiális háttérre. A görögöknél a polgári szabadság eszméje és a pantheizmus volt ez az eszmény, a rómaiaknál a világot átfogó imperialisztikus hatalom, a középkorban a vallásosság. Ezekkel többé-kevésbbé mindenki meg volt elégedve, az uralkodó osztály is, a tömeg is, a kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt. Az illető kornak művészete is ezeknek az eszméknek megtestesülése, sohasem főcél, mindig csak kifogás, de általános érzésből fakad és ezért mindig egységes és logikus.

A renaissanceban nem volt sem egységes uralkodó osztály, sem egységes uralkodó hatalom, ennek a kornak történelme nem mutat egyebet, mint apróbb-nagyobb hódítók és banditák folytonos tülekedését azért a célért, hogy melyik tud közülök többet rabolni. Hadakozik a pápa, a császár, a Borgiák, a Mediciek, Velence, a franciák, a spanyolok egymás közt és egymással szövetkezve, minden pillanatban más várost gyújtanak fel és rabolnak ki. ilyen állapotok között nagy vagyonok keletkeznek, melyeknek tulajdonosai nem érzik már magukat biztonságban megerősített váraikban, hanem a városokba vonulnak, valamelyik nagyobb brigante oltalma alá. Ennek aztán már jól megfontolt érdeke az alatta csoportosuló hatalomnak külső képét is megadni, és erre jobb módot nem talál, mint a művészetet. Rászorítja hűbéreseit nagy, fényes lakosztályok építésére és megszületik a palazzo, maga köré gyűjti a mindenfajta művészeknek nagy csoportját és az így keletkező fény és pompa által akarja leplezni hatalmának belső ürességét. Mert természetes dolog, hogy az ilyen forrásokból fakadt művészetnek nem lehetett más célja, mint fény és pompa által vakítani el a tömeget és kelteni fel bennük a hatalomnak korlátlan megbecsülését.

Az antik és gótikus művészetnek fő jellemvonása a tökéletes művészi egység: egyáltalában csak egy művészet létezik, az architektúra, melynek semmiféle más célja nincs, mint az előbb említett eszmék megtestesítésének kifejezésére konstruktiv eszközökkel teret határolni. Minden egyéb művészet csak ezt a célt szolgálja és ennek rendelődik alá. Természetes dolog, hogy csakis ezáltal váltak lehetővé azok a tökéletes művészi összhatások, az az általános művészi kultúra, melynek eddig túl nem szárnyalt ideáljait látjuk a görög templomban és a gótikus dómban. Ezeknél találjuk meg a legutolsó részletig mindazt, a mit stílusnak nevezünk. Mert az építészet stílusa nem egyéb, mint egy bizonyos konstruktív alapelven logikusan keresztülvitt határolása a térnek. Jól méltóztassanak megérteni, semmi egyéb, és nem is szabad, hogy egyéb legyen; térhatárolás és konstrukció ez a lényeg. Ez a kettő együttvéve állapítja meg a stílust, a két dolog különfélesége a stílus különféleségét. A kettő mindig együtt van, egyik a másiknak logikus folyománya, ahol egyik vagy másik, vagy mindkettő nincsen helyesen alkalmazva, ott stílusról szó nem lehet.

A térhatárolás mikéntiségét mindig a mindenkori szükséglet adja meg, az a cél, amely miatt tért határolunk. Ezt a kiindulási célt az illető térnek mindig híven vissza kell tükröznie és pedig éppen úgy belülről, mint logikusan keresztülvive kívülről is, tehát a szükséglet határozza meg, és csakis ez szabad, hogy meghatározza a térnek belső, úgynevezett térhatását, valamint külső képét is, azt, amit homlokzatnak nevezünk. Ez a szükséglet lehet aztán tisztán praktikus, vagy bizonyos eszmei célt is kifejező és eszerint változik a térhatárolás is. Hogy miképpen lehet a mindenkori célt a térhatárolás külön féleségével legpregnansabban kifejezni, arra legnagyobb befolyással van az, amit rendesen aránynak szoktunk nevezni. Ez határozza meg az építészetet mint művészetet.

A térhatárolás eszköze a konstrukció, de tévedés azt hinni, hogy csakis eszköze, hanem egyszersmind a tér kifejezésre jutásának fő alkotó eleme is. És ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. Határolt tér konstrukció nélkül nem létezik, kell tehát, hogy ez az abszolút szükséges alapelem a térkifejezésnél is mint legfőbb uralkodó tényező lépjen előtérbe. Ennek az alapelemnek a tudatos elrejtése a lehető legnagyobb hiba, amelyet ha az építészet elkövet, a priori megfosztja magát attól a jogától, hogy róla mint művészetről beszélhessünk.

Látjuk ezekből, hogy a helyes konstrukcióval határolt tér, amely mint ilyen kifejezésre is jut, tökéletesen elegendő arra, hogy bennünk a művésziesen tökéletesnek érzését kiváltsa. Mindazonáltal látjuk, hogy az építőművészetben ezekhez még egy harmadik elem is járult, mely alkalmas arra, hogy ezt az érzést fokozza és ez a dekoráció, a díszítés. Lényeges szükségességét én nem látom be, a két elsővel egyenjogú és rangú kifejezés! eszköznek el nem ismerem, és csak arra a célra tartom megfelelőnek, hogy a térhatáro-láshoz szükséges szerkezeti funkciókat még jobban kiemelje, aláhúzza és mindenkinek érthetővé tegye. Ez volt a dekoráció lényege minden nagy stílusban, az antik művészetben épp úgy, mint a gótikában. Álláspontom ebben a kérdésben a lehető legintranzigensebb, nem akarom ezt legtávolabbról sem erőszakolni senkire, de ki merem bátran mondani, hogy az építőművészet legelemibb követelményeit sem veszi tekintetbe az, ki a dekorációt csak a legtávolabbról is mint öncélt alkalmazza.

Lássuk most, hogy az eddig tárgyalt dolgokat, melyek első pillanatra olyannyira maguktól értetődőknek látszanak, mennyire vették figyelembe az elmúlt korok művészetei.

Azt hiszem, nem kell sok szót pazarolnom arra, hogy úgy az antik, mint a középkor építőművészetében a stílusnak mindezek a kellékei ideális módon megvannak. A szükséglet nem volt nagyon bonyolult, a főfeladat egy térnek', legyen az templom vagy nyilvános csarnok, határolása volt, de ezt a feladatot a legmeszebbmenő konzekvenciával mesterileg oldották meg. A görög művészetnek nem állt más konstrukció rendelkezésére, de céljaihoz másra szüksége nem is volt, mint az architrávos szerkezet. De ennek aztán levonja végső konzekvenciáit. Az oszlop tényleg hord és csakis hord, a fal tényleg elzár és nem is mutat egyebet; az architráv tényleg lefödő szerkezet és nem is akar másnak látszani. A függélyesen hordó és vízszintesen lefödő részek tökéletes harmóniája ez, melyet itt igazán helyesen segít elő a harmadik elem, a dekoráció. Ez tökéletesen tektonikus, nem való egyébre, mint a szerkezeti funkciók hatásának megerősítésére. Az oszlopfej és láb dísztagok, támasztanak, hordanak, összefűznek, amellett hogy díszítenek.

A gótikának az antik szerkezet nem felelhetett meg céljai kifejezésére. Neki nagy, hatalmas csarnokokra volt szüksége, ahol Istenét imádhassa és ennek a csarnoknak belülről-kívülről ki kellett fejeznie azt az érzést, melynek nagysága lesújt és magasztossága fölemel. És megszületik a barbár északon az új egyháznak sajátos otthona. Tökéletes tudatossággal, mely még a mai dekadens architektúrára is termékenyítőleg tudott hatni, oka-datolta meg a gótika a térnek törvényét, az építészi érvelés minden finomságával és egy oly konstrukciót hozott létre, mely előbb volt természetes és csak azután lett éppen e természetessége révén szép. Ez a szerkezet a boltozási technikának vas következetességgel való keresztülvitele. A gótikus dóm az abszolút mozgás által elért abszolút egyensúly szimbóluma. Itt minden él, minden fölfelé tör, mindennek szerepe van és mindebből a sok mozgásból, hordásból, feszítésből és bölcsen megfogott tolásból csak egy magasztos cél tündöklik ki a napnál világítóbban: teret határolni "ad majo-rem dei gloriam". És olyannyira hatalmas volt ez az alkotás, hogy Olaszországot is kényszeríti a meghódolásra, és a barbárok művészetének engedelmes elfogadására. Száz évvel később északon újból hatalmas zsolozsmája zendül meg egy új művészetnek, a Jan van Eyck-ek és Roger van der Weyden-ek újonnan feltalált olajfestése, és újból fenyegetve döngeti Itália kapuit a barbárok művészi elhatalmasodásának hatalmas réme.

De Itália ezalatt megizmosodott, gazdag, hatalmas országgá lett. Egynéhány művésze hazai földön klasszikus szobrászatnak nyomait fedezi fel. Mintegy varázsütésre megváltozik minden és menten felismerik az egyetlen célhoz vezető módot, mely alkalmas a barbárok igájának lerázására. Az óriási klasszikus presztízs kibontja főnix-szárnyait, de a klasszikus kor mélyreható erkölcsi jelentőségével nem törődik senki és Itália művészi pályafutásának lezáró fejezeteképpen végrehajtja a renaissancenak szerencsés kísérletét. És megtörténik a hallatlan, a hihetetlen, következményeiben szörnyűséges esemény, a renaissance százéves harc után legyőzi a gótikát, leigázza a barbárokat és európai stílussá válik.

Az esemény eléggé ismeretes, csak a tragikumát figyelték meg kevésbbé és az élvezeteknek véghetetlen gazdagsága, amelylyel a Cinquecento elárasztott, elfeledtette velünk azt, amit elvett tőlünk. Nagy alakjainak harca oly nagy és gyönyörű momentumokhoz fűződik, hogy elfelejtjük, hogy az, amit végeredményben kiküzdöttek, csakis a tökéletes tökéletlenség volt. A renaissance diadalmi menete a művészetben nem az általános kultúra tudatos haladó irányában, mint előbb elért diadalok eredménye, halad el előttünk, hanem éppen fordítva azáltal, hogy megnyert pozíciókat felad és örökre elveszít. Természetes dolog volt, hogy fontos szociális és gazdasági viszonyok megváltozása ki kellett, hogy fejeződjék a művészetben is, és mivel kellő kifejezést a gótikán túl nem találtak, tényleg visszafelé ugrottak egy olyan formavilágba, mely a gótika egészséges alapját, azt, hogy természetes követelményeknek szolgált, teljesen nélkülözte. Nevetséges volna a gótika stílusát a renaissance ellen kritikus szempontból játszani ki, a renaissance egyáltalában nem volt stílus és ez volt a szerencsétlensége, stílus a gótika óta egyáltalában nem alakult. Ettől az időtől fogva az élet és a művészet elkülönített utakon jár és ebből a szempontból nézve, mely nekünk, unokáknak mind világosabbá lesz, a renaissance nem újjászületés, hanem fényes, diadalmas elhalás.

Említettem már, hogy a megváltozott szociális viszonyok mennyiben kényszerítették Olaszország nagyjait nagy és fényes paloták emelésére. Ez egészen új szükséglet volt, talán bonyolultabb is, mint az eddigiek, több összefüggésben levő tér volt művészileg határolandó, és pedig ezek a terek nemcsak egymás mellé, hanem egymás fölé is sorakoztak, az egyszerű térhatárolás helyébe az alaprajzi elrendezés lépett. És itt mindjárt megakadt az új művészet. Nem akarom mondani, hogy a renaissance művészei bizonyos nagyszabású helyiségek, dísztermek és főképpen lépcsők elrendezésében nagyszabású térhatásokat ne értek volna el, ez nevetséges állítás volna, mert hiszen nagy művészek voltak ők mindazonáltal, de annyi bizonyos, hogy főfeladatukat azt, t. i., hogy ezeket a palazzókat, melyek utóvégre ha nagy urak számára is, de mégis csak emberek számára készültek, lakhatókká is tegyék, nem oldották meg. Azt pedig már a legnyugodtabb lelkiismerettel merem állítani, hogy ezekben a minden kényelmi szempont mellőzésével, csak hatás szempontjából egymás mellé fűzött nyolc méter magas hodályokban halandó ember nem érezhette jól magát. Ami pedig a templomokat illeti, úgy jelöljenek meg csak egyet is, mely térhatás dolgában a legcsekélyebb gótikus dómmal vetekedhetnék.

De még inkább szembeötlik az erők elégtelensége, ha a dolog másik részét, a konstrukciót tekintjük. Új szerkezeti elem, mint már említettem, a gótikán túl nem alakult ki, nem maradt más hátra, mint a meglevőket felhasználni. Ez még nem lett volna baj. de a nagy mesterek, akik mindenhez értettek, éppen csak konstruktőrök nem voltak, sokkal egyszerűbbnek vélték a térhatárolásnak ezt a fő éltető elemét, mely bizony néha nagyon kellemetlenül zavarta meg cirkulusaikat, egyszerűen elfödni és elburkolni, így keletkeztek a merész, de tökéletesen hazug mennyezetformák, a tükörboltozatok és kazettás famennyezetek, melyek azonban nem hordanak, nem is keltik a hordás érzetét, csak burkolására és díszítésére valók a mögöttük levő lehető legkezdetlegesebb hordó szerkezetnek.

De teljesen csütörtököt mond ez a művészet, amikor ezt a helytelenül határolt és rosszul szerkesztett tereket kifelé kell kifejezésre juttatnia. A műtörténelembem először okoz nehézségeket a homlokzat kérdése. A palazzo alaprajza szerint kifelé adva van egy fal, melyben bizonyos távolságokban egymás mellett és egymás fölött lyukak vannak vágva. Ebből kell olyasvalamit csinálni, amin meglássék, hogy mögötte palazzo van. Tényleg nehéz feladat, az én véleményem szerint teljesen megoldhatatlan, de szükségtelen is a megoldása, mert sokkal egyszerűbb a mögötte levő palazzót csinálni meg úgy, hogy az a nagy fal ne keletkezzék. A Cinquecento mesterei nem így gondolkodtak, ők inkább megoldották a nagy falat, és mivel arra más módot elképzelni nem lehet, megoldották a harmadik, a szükségtelen elemmel, a dekorációval. Még fel tudom valahogy fogni a firenzei korai renaissance-palota homlokzatát, ez még nem egyéb, mint tényleges falkiképzés, egyszerű ablakkeretekkel és a mindenképpen szellemes rusztikával, de a nagy mestereknek, akik ezentúl már antik emlőkön nőttek nagyra, ez nem volt elégséges, ők tovább mennek és hibát hibára halmozva, elkövetik még az eredendő főbűnt is, azt, hogy az antik korból átvett struktiv elemeket használják fel dekorációjuk céljaira. Oszlopok és párkányok tagozzák a falakat minden cél nélkül, tisztán díszítés szempontjából hazudva olyant, ami nincs. Nem szeretem Raffael festészetét, de kétszer évenkint csókolnám meg a sixtusi madonna lábait, ha nem a mestere lett volna az, ki először ragasztotta oda a palazzo Pandolfini ablakai köré a timpanonos görög oszloprendet.

Ettől a perctől fogva szűnt meg az architektúra térművészet lenni, ettől a perctől fogva vesztette el művészi hegemóniáját és lett uszályhordozója a hatalmasoknak, hogy kielégítse fény és pompa iránt való vágyaikat.

Öt század múlt el azóta és az építészet nem tudott magához térni, öt századon át verte béklyókba az átkos princípium; a renaissance után elkövetkezett a barokk korszak, mely az előbbinek az elveit még túlhajtotta ugyan, de még mindig rokonszenvesebb, mint a renaissance, mert legalább lakhatóvá tette a palazzót, tudott néha konstruálni is és legalább nem hazudott konstrukciót, amikor dekorált. Jön a rokokó, az empire és a teljes művészetnélküliség a XIX. század első felében, az architektúra még mindig nem tud kiszabadulni a renaissance-verte béklyókból.

De ezalatt lassankint megváltozott az egész világ.

Először a francia forradalom szabadította föl az emberek elméit és oltotta beléjük az egyenlőségnek ezentúl kitörölhetetlen vágyát, utána a XIX. század meghozza az emberi tudásnak, az általános emberi kultúrának és gondolkodásnak akkora haladását, mely mellett már ma, mikor még csak a kezdetnek kezdetén vagyunk, eltörpül az egész világtörténelem. Egészen új világrend, egészen új társadalom keletkezett, mely meghatározott biztos, teljesen új célok felé irányítja minden törekvését. Az ember jogainak és méltóságának teljes egyenlősége, a földi javaknak egyenletesebb elosztása és egy általános nagy kultúra, ezek a nagy küzdelemnek főmomentumai. Természetes, hogy mindezek a célok csak még a messze jövőben lesznek megvalósíthatók ; folytonos hatások folytonos visszahatásokat szülnek, melynek leghatalmasbikát, a kapitalisták uralmát éppen most éljük át. De ezek a hullámzások nem változtathatnak a dolgon, a végcélnak elérését fel nem tartóztathatják.

Milyen álláspontot foglal el ezekkel szemben a modern művészet és különösen az építészet? Véleményem szerint teljesen lépést tart a modern fejlődéssel; valamint az is, úgy ő is a kezdetnek kezdetén van, de telve a legbiztatóbb reményekkel és mindenekelőtt teljes tudatában az elérendő végcélnak. A tudomány és főképpen a természettudományok és technika rohanó haladásával lépést tartani még nem tud, nem képes feldolgozni azt az óriási anyagot, melyet az feléje nyújt. Az elérendő végcél a jövő szociális társadalmának szociális művészetét teremteni meg, azt a művészetet, mely egy nagy általános összkulturán épül fel, annak egyik főzászlóvivője, melyhez ennek a kultúrának minden részese egyenlő joggal bír, abból egyenlő része van. Meg kell teremteni mindenekelőtt ennek a szociális társadalomnak a lakóházat és meg kell találni annak az ezernyi új szükségletnek a térkifejezését, melyet a modern élet fölszínre vetett és meg kell találni annak az ezernyi új anyagnak és szerkezetnek sajátos formáit, melylyel a rohamosan haladó technika bennünket eláraszt. Mert az építész feladata óriásilag megnagyobbodott és sohasem voltak a művészetnek vele szemben nagyobb igényei, mint éppen most. Egyesítenie kell magában a technikus, a tudós, a konstruktőr, a művész és főképpen a modern ember tulajdonságait, hogy hivatásának megfelelhessen.

A modern építészet kiindulási pontja, az alaprajzi elrendezés, nem egyéb, mint a már annyiszor említett térhatárolás, csakhogy ma már ezerszeresen bonyolult, a lakhatóság, higiéné és főképpen a takarékosság által befolyásolt formában-. Mert a takarékosság éppen úgy az elrendezésben, mint a fölépítésben egyik főalapelve a modern építésnek. És ez természetes is, mert ha mindenkinek kell részesednie ugyanabban a javakban, egyre kevesebb jut. De ez a takarékosság egyszersmind a fő esztétikai mozzanata is a modern művészetnek, mert kényszeríti arra, hogy feladatait mennél egyszerűbb és csakis éppen annyi eszközzel oldja meg, amennyi a kitűzött cél elérésére éppen hogy szükséges.

A legcsekélyebb eszközzel elért lehető legnagyobb hatás a modern művészet alapelve, ezt kell nagy betűkkel felírva tartania maga előtt mindenkinek, aki azzal foglalkozik.

Az ily elvek szerint helyesen megszerkesztett alaprajzot kell aztán helyes szerkezettel burkolnia a modern építésznek. És megvallom, hogy itt maradt el leginkább az építészet. Ez természetes is. Az új anyagoknak és szerkezeteknek oly nagy tömegét zúdítja reánk a modern technika, hogy azoknak ilyen rövid idő alatt még alkalmazási módjával sem tudhattunk tisztába jönni. Mennyivel kevésbbé a kifejezési formáikkal. Mindazonáltal két fő szerkezeti mozzanat uralkodik ma, a vas- és a vakolatszerkezetek, és nem ismerek az építész részére hálásabb feladatot, mint ezeknek a szerkezeteknek sajátos, de főképpen igaz formanyelvét megtalálni. Mert az az egy dolog teljesen bizonyos, bármilyen lesz is ez a formanyelv, annak mindenekelőtt igaz és valódinak kell lennie, semmi hamis mázzal való burkolás vagy célnélküli elfödés, hanem férfias bevallása az abszolút szükségesnek. Ugyanezek az elvek érvényesülnek a térkompozició külső képénél. Az alaprajzi elrendezésnek és konstrukciónak egyszerűen kifelé való hangsúlyozása magában is kell, hogy elegendő legyen az elérendő esztétikai hatás kifejezésére, a díszítésnek semmi más célja nem lehet és nem szabad, hogy legyen, mint az, hogy a helyesen kifejezett funkciókat nyomatékosabbá tegye.

Ez az új művészet esztétikája; alapelvei most sem mások, mint voltak régen, csakhogy ezek az elvek és főképpen az esztétikusán szépnek köre határtalan kibővült. Sokkal több szép dolog van már ma a világon, mint amennyi régen volt, amikor még csak azokat a dolgokat tartották szépnek, melyeket az emberiségnek legkiváltságosabb tehetségei a géniusz szent tüzétől megihletve kigondoltak és megalkottak. Ezek voltak azok az idők, mikor évszázadok kellettek ahhoz, míg a nagy mesterek kigondolták, hogy a görög templom geiszonvonalát hány milliméterrel emeljék meg, hogy besülyedőnek ne lássék és hogy a komplementer színskálák milyen körben csoportosítandók. Ma demokratikusabbak lettünk, nem érünk rá az ilyesmire, ezernyi más, sokkal fontosabb feladat sürgetve várja megoldását és inkább lemondunk a világ összes geiszonvonalairól, sőt még a komplementer színekhez való ősjogunkat is hajlandók vagyunk föladni azért a célért, hogy mindenkinek juttassunk részt a szép szent tüzének áldásából és büszkén evezhessünk a ma még messze távolban levő új esztétikus cél felé, ahonnan világító betűkkel tündöklik felénk a jelmondat: "Szép minden, aminek elkészítéséhez éppen annyi és éppen olyan emberi munka fordít-tatott, amennyi a kitűzött cél eléréséhez pontosan szükséges".

Esztétikailag bevett fogalmak ma már a vasúti híd merész hajlású íve, az Eiffel-torony, a kerékpár, sőt a jól szabott angol ruha és az amerikai cipő is, de sohasem térhet többé vissza a modern esztétikába az a szellem, mely évszázadokig akadályozta meg a valódi művészet megnyilatkozásait és melynek szülöttje volt a Cinquecento formavilága.