FÉNYES ADOLF
Közönségünk sohasem vonta kétségbe Fényes Adolf festő-talentumát. De se hossza se vége azoknak a kifogásoknak, amelyeket egyes képeivel szemben támasztottak. Túlságosan keni a festéket, - - mondták s ezt a megjegyzést csak legújabb képeivel hallgattatta el. Csakugyan, az "Egy legény és egy leány" című festménye, amelyet színes sokszorosításban e füzet elején talál az olvasó, minden egyéb, csak nem kenés. Ámde sok más művel egyetemben az az eredendő bűne, hogy a legalsó tízezer képviselői láthatók a keret drága aranylécei közt. Nyomor, szociálizmus, rongy és piszok, az állat az emberben - ilyen s ehhez rokon megjegyzésekkel eksz-kuzálta magát a közönség, amikor mégsem vitte a szalonjába a tehetségben bőven meg-fürösztött képeket. Láthatatlan vasrács választotta el Fényes proletárját a vernissage előkelő uraitól. Csak az intő tábla hiányzott még: "Ne tessék hozzányúlni, harap".
A képek jelentékeny része tehát érintetlenül visszavándorolt a Sas-utcába, ahol ideiglenes magánképtárrá tömörültek.
Eközben lankadatlanul tovább folyt a munka, hol Vácott, hol Szolnokon, hol Budapesten, hol Nógrádban. Fényes nem okult. Abból a fajtából való, amely nem a közönség elismeréséből szívja magába a tápláló erőt. A kritika ugyan elég korán megadta neki a mester címet és jelleget, de ez nem lehetett rá befolyással, hisz olykor hajmeresztő tévedéseket követett el ez a fórum is. Legjobb tehát, ha az ember egyenest a maga orra után indul, toronyirányban, végre mégis csak elérkezik oda, ahova akar. Vajjon mily művészi célpont felé vágyik Fényes ? Erre talán csak ő maga adhatna választ. Munkáiból, amelyeket az imént láttunk a Nemzeti Szalon kollektiv kiállításában, csak a már elért állomások iránt tájékozódhatunk. S ezek szép, szerves fejlődést mutatnak. Elég, ha az időrend sorába akasztjuk képeit: máris világosan meglátszik, mit tartott eleinte fontosnak s mit nyesegetett le az idők folyamán a régi Fényesből. Már itt szükséges lesz arra utalni, hogy mindegyik állomás meghozta a maga érett gyümölcsét. Nem arról van tehát szó, hogy a festő sorra jóvá tett régi ortografiai hibákat, hanem arról, hogy beszéde, gondolata egyre fejlettebbé lett. Jellemző, hogy ebből az oeuvreből hiányzanak a nagy tévedések, a ficamodással végződő merész szökések. A "Család", amely 1898-ból való, a maga nemében teljes mű, s a maga nemében nem kevésbbé művészi, mint az idén termett kis tájképek java. Csak éppen másként gondolkodott akkor, mint 1905-ben. Mindenesetre több szerszámra, nagyobb apparátusra volt szüksége a maga mondanivalójának kifejezésére, mint ma. Az iskolai olvasókönyv egész mesét ad, hogy végre kihámozza s odaállítsa az erkölcsi tanulságot, holott a hosszú élettapasztalatból kijegecesedett közmondás tíz szóval sokkal találóbban, mélyebben, elevenebben fejezi ki ugyanazt. Fényes, aki képein eleinte bőbeszédű és körülményes, pályájának mai állomásán elérkezett bizonyos bölcs szűkszavúsághoz.
Lám, legrégibb festményeinek egyike, a "Thüringiai paraszt" (l893) még mutatja, mint ragad meg minden eszközt - - fölöslegeseket is, -hogy valamiképpen megközelítse a természetet. Németországban, ahol diákoskodott, az intim naturalizmus járta akkoron, sok helyütt azt kívánták a tanulmányozótól, hogy a pórusok reflexeit is szorgalmasan kikeresse, a testeken pedig latolgassa a hajszálig a keménységeket és lágyságokat, a legkisebb formák külön életét, apró hajlásait, lágy vagy hirtelen egybeolvadásukat, azt az árnyékrendszert, amely az arc miniatűr hegy- és völgy-világába írja a maga térképét. A nagy nyomozási feladat Fényes kezdő-képein is meglátszik. Az a német paraszt-fej megszámlálatlan redők szövedéke, amelyek hoporjait még a festékanyag felrakásával is modellirozni igyekszik. A maga módjára ezt a feladatot is jól megoldotta, de egy tekintet a simán festett kalapra és kabátra megmagyarázza, hogy miért nem lehetett ezt az előadási módot folytatni.
Két lánykafejet ismerünk a következő esztendőből. A festékanyag itt már nem modellíroz: az ecset járása sima, óvatos, körültekintő: tónust tónus mellé retouchiroz. De ez nyilván nem felelhetett meg vérmérsékének, azonkívül néhány évre más légkörbe került s megszületett az első "nagy kompozíció", amely 1896-ból való : "Civódás". Sötét, erőszakolt iskolás-kép, súlyos barnákkal és piszkos ólomszínekkel. Itt is, mint a "Thüringiai paraszt "-on kétségtelen ígéretet kapunk arról, hogy e festmények szerzője nem fog visszaijedni az erőteljes, szókimondó karakterizálástól. A kép arányai még szertelenek s feltűnő, hogy. a torzításig hevesekaz alakok mozdulatai: valami, ami nem ismétlődik többé Fényes munkáinak során. Ami ezután jön, az csupa csöndes szituáció-kép, a jellemző erőnek nincs többé szüksége viharos gesztusokra, hogy embereit karakterizálja.
1898-ban a "Családdal" kezdődik az a képsorozat, amelynek láttára a közönség megtette Fényest szociálista apostolnak, közgazdasági problémák föladója s megfejtőjének. Valaki megtudhatta, hogy festőnknek jogtudományi múltja is van. Ez pompásan kvadrált: Marx és Lassalle küzdő katonáját látták benne, akit valamely felforgató liga a szent piktúra puskaporos tornya mellé állított, hogy ott posztoljon.
Ha az ember figyelmesen megnézi ezeket a "szociálista képeket", meggyőződik róla, hogy a küzdelem itt alapjában véve egész más dolgokért folyt. Nem a proletár, hanem a szín és a rajz ennek a sorozatnak a főhőse. Kurtán, tömören fejezni ki valamit: nyilván ez a cél.
Természetes, hogy ez nem megy könnyen. Velasquez, Hals, Rembrandt sem jutottak egy éjszakán át idáig. Fényes eleinte mozgósít mindent, amit a jól felszerelt festő-műhely csak ad. A "Család" (1898) és a "Miért éltek?" (1900) még egyesít előadási módjában mindent, amit a festészet kifejezési formában a múlttól örökölt. Mind a két kép s a ciklus többi tagja is a műterem világítási viszonyait mutatja. Intérieur-képek. Az első, a "Család" hasonlíthatatlanul nyugodtabb a "Civódás"-nál. Már csak a fiatal anya ringó léptei emlékeztetnek mozdulatra: a többi képről már elmarad a mozgás e szerény foka is. Mind a két kép még sötét, erős barnák uralkodnak rajta. Valószínűleg mind a kettő vörössel van aláfestve: a többi szín e mellé sorakozik, mind nagyon meleg, a megvilágított részek pedig intenzive sütnek. Mind a kettőn fontos szerep jut a megvilágításnak. A tompa, fülledt szobába beszökik egy fény-nyaláb, végigsiklik épp a döntő, épp a fontos formákon s elillan. Vannak régi mesterek, akik ilyen hatásokat dolgoztak fel: Fényes itt még átvesz valamit a festészet dúsgazdag örökségéből. De a fényárnyékkal együtt jár még valami, ami azután nyomról-nyomra csökken Fényes műveiben : a plasztikára, a modellaturára való törekvés. Nézzük meg figyelmesen a fiatal asszony arcát, kezét, a csecsemő koponyáját, vagy pedig a " Miért éltek ?" képen az öreg asszony redős arcát: a fény szinte csak azért villan meg ott, hogy élénken kidomborítsa a formákat. Erős fényekről, tompa, fülledt árnyékról lévén szó, nem maradhattak el az árnyékok, félárnyékok lágy fokozatai sem. Vastagon festett chiaroscurot látunk e képeken: oly elemek, amelyek szintén nem térnek vissza többé Fényes képein.
E két sötét képet, amelyek közül a "Család "-öt felette kiváló műnek tartjuk, két esztendő választja el egymástól. Közéjük esik az "Özvegy", a "Fiatalok", a "Néma utca" 1899-ből. A második kissé ormos, súlyos kép, bizonyára egy festő-experimentum terméke, a "Néma utcán" pedig még kissé megérzik az atelier-világításban gondolkozó festő: ily súlyos, nehéz árnyékok nem térnek vissza a későbbi tájképein. Az "Özvegy" azonban értékes, jelentékeny festmény. Nehezen értjük meg, hogy ez keletkezési sorrendben megelőzte a "Miért éltünk?" címűt. Nagy utat tett itt meg Fényes az egyszerűbb kifejezésmód felé. A chiaroscuro régi szurrogátuma lefokozódott. Egymás mellé festi a színeket s nem az 1898-as időszak vörös alapjába, amelyben azok aztán összekeverednek. Lehetőleg szűkszavún jellemzi a bánatában kuporgó asszonyt. Az ecset járása egyre szélesebb lesz. A plasztikára való törekvés diszkrét s nem jelentkezik a képen fontos elem gyanánt.
Az 1901-es év naturalista képei közül kiválik az "Öreg ember" (képét 1. "Művészet" I. évf. 21. 1.), a hű, összefoglaló, beható stúdium egyik jó példája. A textúra még fontos, a kifejezés megkapón élénk, de impresszió helyett itt még inkább jellemrajzot kapunk. Hasonlót mondhatunk az ugyanebből a korból való "Napszámos"-ról és "Anya és gyermeké"-ről (képét 1. "Művészet" I. évf. 24. l.). E nagy hirtelenséggel megfestett kép az egész eddig említett sorozatnak legegyszerűbben és leg-temperamentumosabban előadott darabja. A tájképeket a "Júniusi délelőtt", egy szép és gondos természettanulmány képviseli.
Öt képet láttunk kollekciójában 1902-ből. Kettejük tájkép, nógrádi motívumok, szélesen festett, világos képek, szorgalmas, felette beható természettanulmányok. Egy-egy szeleiké egy széles nagy vidékből; a tó kék tükrét bokor, kóró, vízi növények serege köríti, hátul kemény, poros út, pár lazalombú bokor, porhanyó szántóföldek ("Vasárnap csendje a földeken"). Egy hirtelenül kanyaruló poros országutat mutat a másik ("Tájkép Nógrádból") balra puha szántóföld, jobbra karcos, rideg part: egy leszelt domb, amelynek geológiai alakzatába pillantunk. Elfogulatlan naturalista közvetlenséggel, ízig, porig ható megfigyeléssel festett értékes képek. Stílusuknál feltűnő, hogy elemezve nézi ezeket a tájakat, nem elégszik meg a benyomással, hanem híven tolmácsolja e csalit, e tó, ez út, e föld szövetét, szinte azt mondhatnók: tapintatát. A textúra még elem ezeken a tájképeken. Későbbi idevágó művein ezt is elvetette.
S ugyanez a festői elem szerepel még néhány ember-képén is. Ebből az évből való az "Ebéd" (képét 1. "Művészet" I. évf. 23. L), az "Anyaság" és a "Szegény ember". Még némi nyomait találjuk a modellaturára való törekvésnek. Még a fény és árnyék utolsó halk hangjait halljuk. A festői tárgyilagosság gyenge nyomait még nem vetkőzte le magáról. De mentül inkább gyérül e képeken a régi festési szertár, mentül inkább szabadul meg régibb festési emlékektől, annál világosabban domborodik ki saját festői egyénisége. Az, ami egy kép esszenciája, most lassankint egyeduralomra jut. A karakter hangsúlyozása fontos ezeken a műveken. Néhol ezt a legszerényebb eszközökkel éri el. Egy nyugodt mozdulat, mely nem röppen el, egy halk contraposto elég, hogy a szituáció teljesen meggyőzően kifejezésre jusson. Egy-egy emberi alak formáinak, kivágásának elhelyezése a kép síkján, beható tanulmány és kísérlet tárgya. Mellette a régi fogások, a chiaroscuro, az erős plasztika, a mély és tompa árnyékok, az elévillanó színek játéka, a heves gesztus, az egész ősi szerelmény sutba kerül. Ha van még némi szerepe fénynek és árnyéknak, úgy az nem fontos elem többé a képen, de még nincs róla az utolsó porcikáig száműzve ("Anyaság").
A végső kimustrálás 1903-ra esik. Legalább ezt mondják nekünk a "Nyár a tanyákon", a "Szolnoki menyecske", az "Iskolásgyermekek". Ezek közül az elsőt szinte átmenetnek vehetjük az előbbi naturalista tájképektől a legújabb, leszűrt, azt mondhatnók: stilizált tájképekhez. Megvan benne a nagy impresz-szió, de megvan benne a nagy szikesek rideg prózája is. Az "Iskolásgyermekek" a régebbiekhez képest felette világos kép, a fény- és árnyékváltozatok száműzve, minden szín a maga valörjében s e valőr által él. Sommázó lesz az előadása: nem modellirozva festi egymásba a különféle színeket, mint régebben, hanem összevon egy egész sor részletet egyetlen biztosan megrajzolt folt keretébe s azt a maga helyére szögezi. Még szebben éri ezt el a "Szolnoki menyecske" című képén, amely, mint eddigi összes képei, szintén életnagyságú. Ez egyik legteljesebb képe. Rendkívül világos színben, a régi festői recipék egyike sem avatkozott bele megszületésébe.
Elérkeztünk Fényes tavalyi s ezidei munkálkodásának eredményeihez. Láttuk, mint hantja le magáról biztos következetességgel mindazt, ami fölösleg. Tervszerűen folyt-e ez, vagy valamely festőösztön önkéntelen folyománya, nem tudjuk. Elég, hogy feltűnően egyszerű, lapidáris előadás lett e processzus terméke, s hogy épp ez a nagy egyszerűség, szűkszavúság, cikornyátlanság lett Fényes stílusává. Akik Fényest szociálista festőnek mondották, kissé megbökkenhetnek ennek az önkényes, magába szigetelődött individualizmustól. Ezt az epitetont ugyanis joggal írhatjuk Fényes művészete elé, mihelyest valaki társadalompolitikai szempontokat említ.
Mi azonban sokkalta szívesebben merülünk el festett holmi láttára festői szemlélődésbe. S nem hallgatjuk el azt a nézetünket, hogy e legújabb képekben Fényest mint stilizáló művészt ösmertük meg.
Bajos dolog a félreértés veszedelme nélkül ily szimpla szóba foglalni valakinak művészi hitvallását. Az soha sem épül fel egyszerű, vagy talán éppen egyetlen princípiumon. A lélek gazdag szövedékéből kialakul valami s mi többi emberek, akik nem élhettük át e lélek minden egyes affektusát, nem érezhettük azt az ezer meg ezer finom hatást, amelynek bonyolult vegyüléke végre az előttünk függő képnek adott életet, mi végre is csak arról adhatunk számot, hogy egyéni véleményünk szerint minő nagy fogalom-körbe sommázható a művész törekvése, elért eredménye. De éppen Fényes eddigi élete-műve ad nekünk — nézetünk szerint — alapot annak megállapítására, hogy ezek az új képek nem detektivszerű fürkészés foglalatjai, hanem hogy az a mindent kiszimatoló naturalizmus, amely Fényes régebbi műveit jellemzi, csak út volt oda, hogy végre a maga ízlése, felfogása, tapasztalata és meggyőződése szerint, egészen a saját egyéniségén átszűrve adja nekünk, csak éppen annyi eszközzel, amennyi okvetlenül szükséges, azt, amit fontosnak látott, ami a hétköznapból kiemelte, ami azt a rendkívüli lelket, mint amilyen az igazi művészé, megragadta.
Az egyszerűsítésnek ezt a módját, ezt a szűkszavúságát, ezt az átszűrődést nevezhetjük stilizálásnak. De ékesebben szólnak erről Fényes képei.
Egy pár figurális képe ad róla elsősorban felvilágosítást. Egy férfiarckép, amely a Nemzeti Szalon kiállításán a 76. számmal volt megjelölve, még határán áll egy maestro fapresto és az egyszerűsítő művész munkájának. Az "Asztaloslegény", a "Csöndes boldogság" és az "Egy legény, egy leány" (mind 1904-ből) azonban már a teljes leszűrtség példája. - Ezek képek, előbbi művei ehhez képest inkább ábrázolások. Semmi sem emlékeztet többé olyan elemekre, amelyeket a szerző nem a saját festői élményeiből, hanem a régibb műveszetek szertárából szedett volna magába. Minden redukálódik fontos jellemvonásokra: a nagy formák életet kapnak azzal, hogy a döntő, a fontos szín egészen kitölti éppen abban az értékben, amely szükséges kiváló szerepük jellemzésére. Ezeken a képeken a fény helyét a világosság foglalja el. Az anyagosság, a szövet, a modellatúra még nyomokban sincs meg. Az előadás az átélt forma és átélt szín lényegének leg-szűkebbszavú, de találó tolmácsolására szorítkozik. Mentül kevesebbel ér el mentül többet.
Szószerint ezt mondhatjuk az elmúlt két év tájképeiről is. A "Kisvárosi délelőtt" és az "Egy darab Buda" (mindkettő 1904-ből) az egyszerűsítés helyes példaképei. Színfoltok kerülnek egymás mellé, szélesen, laposan, nagy kontúrokba foglalva; de ezer részlet szorul beléjük, s mi megkapjuk az impresszió velejét. Fény, árnyék, modellatúraismeretlen dolgok: ettől az anyagiasságtól megmenekült a naturalista tanulmány tisztító-tüze révén. Csakugyan, színes japáni fametszetek jutnak eszünkbe e képek láttára. Nem mintha japáni utánzatra céloznánk: csak az a nagy, döntő alapelv, amelyen e képek felépültek, hozható atyafiságba ama távoli művészet bizonyos fontos alapelveivel. Nem tudjuk, hova fejlődik Fényes ezen az úton. De ez az út már magában véve is érdekes. -A küzdés és komoly keresés emberséges szépsége már magában véve is értéket ad nekünk, többi embereknek. Ha az életpálya szemléletén kívül még java műveinek élvezésébe is merülhetünk, úgy még többet köszönünk munkálkodásának.
LYKA KÁROLY
