Ötödik évfolyam, 1906    |   Második szám    |    p. 118-121.   |   Facsimile
 

 

EGY MAGYAR VIRÁGFESTŐ A XIX-IK ÉVSZÁZAD ELEJÉN

A múlt évszázadeleji művészi viszonyok sivárságát, az egyén művészi érvényesülésének lehetetlenségét alig igazolja valamifényesebben, mint az, hogy oly festőművészünk is akadt, aki csak holta után, külföldi kerülőn át válhatott európai nevezetességűvé.

A pozsonyi Unterhaltungsblatt, 1825. évi 49-ik számában ugyanis említést tévén arról, hogy a Berliner Gesellschafter nagy dicséretekkel halmoz el egy ott kiállított virág- és pillangó-rajzgyűjteményt, azt a kérdést intézi olvasóihoz: vajjon igaz-e, hogy e gyűjtemény magyar ember munkája volna? A válaszolás e kérdésre ugyan elég sokáig késett, de a Tudományos Gyűjtemény 1827. évf. IV. füzetében egy B. P. jegyű munkatárs egy begy űjtvén az angol és német lapok idevágó összes tudósításait egész kis értekezést írt ily címen: "Királyi Tanácsos, Stettner Gábor élete 's művész munkáinak esmertetése".1

A nagytudományú cikkíró — hihetőleg Almási Balog Pál - - a zseniális emberek érvényesülési módjáról beszélvén, két dolgot nagyfontosságúnak tart: ú. m. a természeti viszonyok kedvező voltát és a külső inger létezését. Hazánk zseniális emberei nagyobb számmal tündökölnének, ha az élet szükségei nem volnának nagyon is kedvező természeti viszonyaink miatt - - oly könnyen kielégíthetők. De a baj nagyobb okát abban leli, hogy a külső inger nálunk teljesen hiányzik. "Mi kevés ingere lehet nálunk a zseninek -írja - - mi kevés okaik lehettek itt mindeddig a legnagyobb elméknek is a sok fáradsággal s feláldozásokkal járó tudományokban való előmenetelre? azt mindenki eléggé tudhatja s mindennap tapasztalhatja". De bevallja azt is, hogy van a zseninek egy oly fajtája, mely minden külső inger, dicsőség-kivánás, jutalom vagy más, világi javakra ügyelés nélkül, egyedül benső természeti ösztönétől űzetve ragadtatik munkára. Azokat tartja a fegfényesebb zseniknek, akiket ezen benső ösztön hajt munkára.

Stettner Gábort azon zsenik közé sorolja, "kiket a vele született lelki tehetségek ingerén kívül, semmi más világi tekintetek nem indítanak szép talentumoknak gyakorlására". Életrajzának adatai megerősítik valóban cikkírónk állítását.

Született 1743-ban Budán, hol atyja cs. kir. udvari haditanácsos volt. Iskoláit ugyanott végezte. Hivatali pályáját Pozsonyban kezdette és 1785-ben Budára helyezték át mint tanácsost a rn. kir. udvari kamarához. Később a harmincadok igazgatását is rábízták. Hogy mint hivatalnok is kitűnően megfelelhetett kötelességeinek, igazolja az a tény, hogy királyunk 1814-ben Szent-István-rendjével tüntette ki. 1815-ben meghalt e "legszerényebb, legnemesebb érzésű ember - - írja B. P. - kit királya becsült s minden hozzátartozói szerettek". Ennyit tudunk 72 évig tartó földi pályafutásának külső történetéről. Benső életéről a következőket mondja cikkírónk. A természet ritka művészi tehetségekkel áldotta meg ezen kedveltjét. A rajzolásra és festésre való nagy hajlandósága már gyermekkorában megnyilvánult Ebből a korából, sajnos, semmi emlék sem maradt meg, melyből a lassanként felébredő géniuszt látni lehetne. Kiváló ügyességű volt a mekhanikai munkákban, faragásban, esztergályosságban és összerakásban. Enemű készítményeit jó-ismerőseinek ajándékozta el. Ügyesen játszott a zongorán; németül, franciául, latinul folyékonyán tudott beszélni, "de lelkének főszen-vedelme a festés volt". Rajzmestertől soha nem tanult; hivatali apró útjain kívül nagyobb utat sohse tett; más festők művei sem voltak tanulságára. "Önmaga a természet vezérletté őtet azon magas polcára e művészségnek, hova a festésnek ezen nemében, a virágfestésben, ő előtte még egy művész sem emelkedhetett".

Azt a virágrajz-gyűjteményt, melylyel nevét európai hírűvé tette, 30 éves korában kezdte festeni s 70 éves koráig folytatta, midőn is szemeinek elgyengülése miatt kénytelen volt a munkát abbahagyni. Hivatali elfoglaltságától fölmaradt szabad idejét kizárólag erre fordította. Azonfölül, hogy részben az idővel gazdálkodjék, részben csendességben dolgoz-hassék, naponként reggeli 5 órától már hivatalában ült. De a dolog természetéből folyólag szeretnie kellett a természetet. Bejárta az akkori "Anwinkelt", melynek buja növésű, nem közönséges növényeit kint a szabad természetben festette le; különben mindent természet után festett, "kivévén néhány, még akkor nálunk ritkább virágokat, melyeket a legjobb festések s leírások szerint másolt le". Folio-lapokra, durva papirosra festett. Ezek száma 500-rá megy s tíz csomóba voltak kötve. A cikkíró 3 évvel ezelőtt saját szemeivel látta a gyűjteményt Budán. "Nem tudtam, mit csodáljak inkább - - írja - - a festőnek ügyességét-e vagy békességes tűrését; mert ezen különös szépségű darabokban, a természet legcsekélyebbnek látszó, sokszor szemmel is alig látható részecskéi, a legfinomabb szálacskák, pelyhecskék vagy pontocskák is, a legnagyobb hívséggel és szorgalommal vagynak követve s az egésznek karaktere, oly mély belátással, oly géniuszszal kiadva, hogy a viruló természetnek csaknem követhetetlen gyermekeit, itt a papirosra élőmbe bájolva találnám". Stettnert a virágfestésben Claude Lorrainnél nem kisebb mesternek tartja, "s a színadásban, melyhez bámulatraméltó szerencsével értett, Tizian ő a maga nemében". Cikkírónk szerint a festmények oly kiválóak voltak, "hogy a legnagyobb festő is ezen munkát magáénak vallani nem szégyelhetné". Stettner maga készítette festékeit, s azok vegyítésének titkait nem árulta el. A művészi érték mellett valósággal tudományos becscsel is bírtak e folio-lapok, mert sokszor nemcsak a növényt festette le Stettner, hanem melléje a virágot és gyümölcsöt is vagy más nevezetesebb részeit. Különösen növelte a festményeinek szépségét azzal, hogy melléjük többnyire azon bogarakat s pillangókat is "színüknek minden pompájában" odafestette, melyek a lefestett plántán szeretnek élődni! Lelkiismeretessége kitetszik azon körülményből, hogy sok darabon három, sőt hat hétig is fáradhatatlanul dolgozott. Ha nem volt velük megelégedve, félredobta őket s az ilyen lapok száma is sokra megy.

Érdekes, hogy ebbéli munkáit Stettner a legnagyobb magányban s oly elvonultságban készítette, hogy haláláig még önnön hozzátartozói se tudtak róla semmit! "Megelégedve, a természet szerencsés ajándékából származó belső gyönyörűséggel - írja B. P. - a világtól elfeledkezve s csaknem minden mulatságról letéve, ült ő mindennap festőasztala mellett s egyedül a természettel, ezzel a legigazabb bíróval vetette össze másolatj ait. Semmi más kritikus szem nem látta azokat". Tisztán a maga gyönyörűségére készítette azokat, a művészi lélek egész odaadásával. Örökösei váratlanul akadtak a kincsre. Mellettök se magyarázat, se rendelkezés nem találtatott.

Vannak, akik azt állítják, hogy azért adta volna magát ilyen elvonultságot igénylő munkára, mert kistermetű s kinőtt ember volt. Cikkírónk tagadja, hogy ezért vált kitűnő virágfestővé. "Stettner minden körülményekben - - írja - - nagy festő lett volna, akár kedvezőbb, akár hibásabb testalkatással ruházta volna fel a természet". Vagyonnal felérő művészi munkájával "nemzetére dicsőséget, hozzátartozóira díszt és tiszteletet terjeszt". És mindezek dacára teljesen elfeledik tán Stettnert, ha egy idegen származású férfiút nem tesznek figyelmessé e munkára. Az ügy története a következő.

Midőn Stettner meghalt, . a család a pesti tud. egyetem szakértői elé terjesztette, egyebekkel együtt, ezen festmény-gyűjteményt is. B. P. közli a pesti egyetemi tanároknak 1816 május 15-éről kelt szakvéleményét, mely a legnagyobb elragadtatással szólva e festményekről, megemlíti, hogy azok oly hívek, mintha nem festett, hanem élő növények volnának s a művészet, mellyel készültek, bámulatra ragad. 2 Árukatlaponkint 30 forintban. Conv. M. állapították meg. Ha meggondoljuk, hogy 500 ilyen folio-lap maradt, e gyűjtemény valóban fölért egy kis vagyonnal. És mi történt. A magyar egyetemnek nem volt annyi pénze, hogy e művészi és tudományos értékű gyűjteményt megvásárolhassa. Megmutatták "sok nagyrangú személyeknek, de akik vonakodtak a sokat érő gyűjtemény árának megadásától", így aztán 9 éven át "csaknem egészen esmeretlenségben" Stettner egyik leányánál, Nyitray Mátyás kir. helyt, tanácsos nejénél maradt. Valóban csodás véletlen ragadta ki az ismeretlenség homályából. Londonban élt akkor egy hannoverai születésű férfiú, névszerint Heilbronn Sándor, ki nemzetünkhöz különös hajlandósággal viseltetett s a legnagyobb figyelemmel kisérte a hazánkban serkedező zsenik munkáit. Ez hírt vett ezen gyűjteményről s Londonból Budára jött. Fölkereste Nyitraynét "s a minden várakozását fölülmúló munkát magáévá tenni kívánta". Nyitrayné látván, hogy azt a hazában nem értékesítheti, általengedtc Heilbronnak, ki a gyűjteményt egyéb itt összeszedett holmival magával vitte 1825-ben. De útjában több helyütt előbb kiállította, ú. m. Frankfurtban, Kasselban, Göttingában, Hannoverában, Hamburgban, sőt bemutatta a frankfurti "Schen-kenbergische naturforschende Gesellschaftnak" is. B. P. szószerinti német szövegben közli egyes lapok véleményét s a frankfurti termtt. társaság jegyzőkönyvi kivonatát s elmondhatjuk, nagyobb, egybehangzóbb dicséretet alig lehet egy munkáról mondani. Londonba érve, kiállította szintén és a meghívottaknak bemutatta e kiváló gyűjteményt. A londoni újságok magasztalásai 1826-ból - - egy cseppet sem állanak hátrább a német lapokéinál. B. P. magyar fordításban közli a The New Times London, a The Courier of London, a The Representative, a The London Litterary Gazette .... a Le Mercure de Londres és a The Star Chamber megfelelő cikkeit. Elmondhatjuk, hogy magyar kéz művészi munkája ekkora külföldi elismerésben eladdig nem részesült. Stettner Gábor neve európai hírűvé lett s művének művészi és tudományos becsét egyaránt elismerték.

Valószínűleg volt a gyűjteménynek nem egy csekélyebb értékű darabja és tán ezért nem sikerült Heilbronn Sándor azon terve, hogy az egész gyűjteményt a British Múzeumnak eladja. Az angol gyűjtőket az tartotta vissza a nagy összeg kiadásától, mert a gyűjtemény oly művész kezéből került ki, kinek nevét most hallották először. Egyes lapokat nagy áron adhatott volna el Heilbronn, de ez céljaival ellenkezett, mert a gyűjteményt nem akarta megcsonkítani.

Heilbronn 1827-ben újra Pestre jött, magával hozta az idézett újságok számait s bizonyára elmondta tervének dugába dőlését. B. P. cikke végén kifejezést is ad azon óhajtásának, "hogy bár csak nagylelkű Nagyjaink-nak annyiszor bebizonyított nemes érzésök ezúttal is felgerjedvén, ezen, hazánknak dicsőségére szolgáló munkát, nagy művészi útjá-ból, melyen annyi koszorúkat gyűjtött, dicső hazájába visszatérítené s nemzeti múzeumunk kincsei közé helyeztetné!"

Nincs tudomásunk nagyjainknak ilyen áldozatkészségéről. Azt se tudjuk, hova került e gyűjtemény. Szana szerint Londonba. (?) De maga az egész történet jellemző közviszonyainkra, melyeknek közepette csaknem a lehetetlenségek közé tartozott a művészi egyéniségek érvényesülése. Még abban az esetben is, ha Stettner művészi munkája csupán egyoldalú érdeket szolgált, itthonmaradásával lel-kesítőleg hatott volna fejlődő művésztehetségeinkre. De hányattatásának szomorú története csak azt bizonyította, hogy dologhoz értő mű-pártolókban mily nagy hiány van nálunk. Lehet-e csodálni, hogy művészeink külföldre vándoroltak s ott keresték az elismerés babérait, ott fáradozásaik anyagi jutalmát! Nálunk csak az olcsó dilettantizmus tudott ekkor még boldogulni. A művészi lélek magába zárkózott s dolgozott a maga gyönyörűségére, a nyilvánosság teljes kizárásával.

Stettner leánya, Nyitrayné örökölte apja tehetségét. Festegetett, de csak magának. Képeiről azt írja B. P., hogy azokat "eredetiség szép rajzolás, gyönyörű elrendezés s eleven colorit" tünteti ki. De ő sem érvényesült, mint atyja nem. Szerencsére mindkettőjüket a kedvező anyagi helyzet megóvta attól a rettenetes helyzettől, hogy művészi munkájukkal kelljen a napikenyeret megkeresni.

BAYER JÓZSEF


1 Stettner Gábor nevét a Tud. Gyűjtemény 1819-ben (V. k. 118. 1) így említi: "Magy. Kir. Udvari Kamarális Tanácsos; Képíró és művész Esztergálos; meghalt".


2 "icones vivis coloribus ea solertia, dexteritate et arte expressas esse, ut objecta quae refcrunt, non picta sed viva putes, nee possis arte m in iis adhibitum non stupere.''


 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003