DEÁK-ÉBNER LAJ0S
Odaát a jobb parton, a királyi-lak alján szerényen néhány bolthelyiség vonul: a „Várbazár" nevű épület.
„Várbazár" ? !
Soha művész-házat nem ért irónikusabb elnevezés. Semmi sem kevésbbé fejedelmi, mint e szűken egymás mellé sorakozó cellaszerű helyiségek, melyekben a fiatal szobrásznemzedék több tagja, azonkívül a Női Festő-Mesteriskola nyert soit disant ideiglenes elhelyezést.
Itt, e dísztelen kirakatok egyikében húzódott meg a körülmények kényszerítő hatalma folytán a magyar művészet egyik legjelesebbje, az előbb említett intézménynek igazgatója, a régi magyar művészgárda nagytudású és felette rokonszenves tagja.
Egy emberöltőre visszanyúló, kiválóképpen lemiékeny művészeti munkásságáról az alábbi ismertetés csak halvány képet adhat.
Deák-Ébner művészetének, mint az éremnek, két oldala van. Az egyik és a legjelentősebb oldal: a genre-festészet, a másik és a kisebb fontosságú: a monumentális festészet. Egyéniségének ezen Jánus-arcát - - ha szabad e kifejezést használni - - különböző időközökben bizonyos kizárólagossággalviselte, a két ellentétes műfaj közül majd az egyiket, majd a másikat művelte, főereje azonban föltétlenül az elsőben van.
„Genre-festészet" — ominózus kifejezés, mely eszünkbe juttatja apáink és nagyapáink bűneit.
Ismét elvonulnak képzeletünkben a múlt század második harmadának korcsalkotásai, melyeknél a címezés és a tárgyi tartalom volt főfontosságú, a művészeti előállítás követelményei pedig részben vagy egészben háttérbe szorultak.
Deák-Ébnert ízlése és ösztöne megkímélte e lejtőtől. Műveiben sehol és sohasem keresi az anekdotaszerűt. Jeleneteket ad a magyar nép és vásári életből, s ezeket, — ha nem is minden cicoma nélkül, — de azért egyszerűséggel és igaz közvetlenséggel bocsátja elénk.
Először, messze idegenben, idegen témákkal kezdi.
A Verekedő francia munkásokat 1873-ban festette Parisban (kiállította ugyanazon évben a londoni Albert-Hali kiállításán ; ma is angol magántulajdonban van). Ez még Courbet erőszakos naturalizmusát juttatja eszünkbe. Utóbb a Tisza-Zagyva mentén terülő Szolnokon (1874—75.) közvetlen érintkezésbe jut a magyar népélettel s azontúl kizárólag hazai tárgyak foglalkoztatják képzeletét.
Megismerkedik Pettenkofennel, a szolnoki vásári jelenetek örök dicsőségű mesterével, s részben annak tanácsai és útmutatásai alapján festi a magyar piaci élet sokrendű változatosságait.
Nagy különbséget észlelhetünk mégis a két művész fölfogása között. Első a méretbeli különbség. Pettenkofen kis méretben fest, Ébner képeinek térfogati terjedelme jóval nagyobb. Ott a térszűkénél fogva szívesen nélkülözünk minden akciót (mely a fizikai korlátoltság miatt amúgy is csak zavart és értelmetlenséget idézhetne elő), itt viszont megkívánjuk az élénkebb drámai mozgalmat. És éppen ez az, amiben egyéni jellemük legszembetűnőbben különbözik. Az előbbi csupán a leglényegesebbet, a nélkülözhetetlent mondja el (és ezt fölülmúlhatatlan művészi erővel teszi), az utóbbi szeret részletekbe mélyedni, apróra kifürkész mindent, észrevesz mindent — még a legrejtettebb, mellékesnek látszó tényeket is - s azt hivatott művészi képességgel mesterien tárja elénk. Amaz epigrammatikus rövidséggel jellemez, emez epikai részletességgel áll elő.
Vásári képei közül talán legkimagaslóbb, legbefejezettebb tökéletességű a „Baromfivásár". (Kis aranyérmet nyert Münchenben, dr. Kohner Adolf tulajdonában, Budapest.)
A piaci élet mozgalma tárul szemeink elé. Az előtérben adás-vételi jelenetnek vagyunk tanúi. Asszonyok trécselnek, alkusznak a portéka ára felől. Nagy tudással és igazi rátermettséggel festett kép. Semmi sincs elhanyagolva. A csendéleti részletek, a földön sorakozó szárnyas-jószág éppen olyan szeretettel van festve, mint a kép főalakjai. A csirkék tolla-zatának lágysága, a kendők és különböző mintázatú szövetek egyformán érvényesülnek.
Minden részlet önmagában is egy-egy remek mű, s mindazonáltal összhangzatosan olvad az egészbe.
A művész nagy gonddal és fáradsággal, gyakori és többszörös tanulmányok segélyével készíti elő képeit. Türelme és kitartása, mindenre kiterjedő gondja és figyelme a „Fa prestók" és „prestissimók" korában, midőn a jelszó : „öt (vagy legföljebb tíz) perc alatt alkotni!" méltán ejthet gondolkodóba és szolgálhat útmutatásul a jövőre.
Ő is Pettenkofen mintája szerint végigtárgyalta a vásári jelenetek egész skáláját, minden iparcikk és gazdasági termény, amennyiben festői és művészi szempontból érdekesnek mutatkozott, méltánylásra talált.
Egy „Ruhavásárt" állított ki az 1881-ik párisi Szalonban (jelenleg francia magánt.-ban). Ismerjük „Edényvásár" c. képét (szintén francia magánt.). Motívumának eredetiségénél fogva fölemlítésre méltó a „Tojásvásár" (angol ma-gánt.-ban). Menyecskét látunk, amint a tojást tenyerébe fogva, napfény felé tartja, hogy romlatlan állapotáról meggyőződjék.
Ugyancsak egy „vásári jelenet" („Falu vége") van Fáyné Wahrmann Rene úrasszony tulajdonában, rZöldségvásár" Somssich gróf tulajdonában stb.
A piaci élet megfigyelése sugallta a „Vásári baleset" c. rendkívül érdekes képet. (Nagy aranyérmet nyert Antwerpenben 1885-ben, ugyanakkor megvette a „Société royale d'en-couragement des beaux árts" 5000 fr.-ért ki-sorsolás céljából, újra eladásra került 1900-ban, jelenleg Eiffe tulajdonában, Antwerpenben.)
Nemcsak hazai életképfestészetünknek, hanem a kontinens genrefestészetének egyáltalán egyik legkiválóbb darabja, melynek nevezetességére nem-árt bővebben rámutatni.
Képünk a „Sauve qui peut" jelenetének pszichológiai oldalát utánozhatatlan tökéletességgel érzékelteti.
Széles kiterjedésű alföldi vásárteret látunk. Pompás sátrak, szekerek, szekérből kifogott lovak, ácsorgó, beszélgető, üzlettel elfoglalt vagy pihenő vásári nép jobbról és balról.
A háttérben hirtelenül gyanús veszedelem támad. Egy parasztfogat lovai (egy pej meg egy szürke) hirtelen megbokrosodtak s magukkal rántva a szekeret, száguldanak a népes piac felé.
Hirtelenül ijedelem fog el mindenkit. Asszonyok halálos aggodalommal eltelve felkapják gyermeküket s menekülnek, egy lányka szinte repülve iramodik. Legelöl parasztfiú rohan, bal karját ösztönszerűleg nyújtja, hogy véletlen esésben testének súlyát ellensúlyozza. Ez a tulajdonképpeni fő-alak, a futás, a mozgás mechanikájának túlzás nélkül való kitűnő példája (jegyezzük meg, hogy mindenféle hamis pillanat-fényképfölvételi elméletek tökéletes mellőzésével, tisztán természeti megfigyelés és ösztönszerű érzés alapján készült).
Szóljunk-e még a csendéleti részletekről -itt feldöntött szék, ott leterített suba, — mondjuk-e, hogy mindez nagy lelkiismeretességgel és avatott tudással készült ? - - Deák-Ébner-nél ez önmagától értetődő dolog.
Szintén a vásári légkör sugallta egy másik „Baleset" c. képét (kiállítva a budapesti Műcsarnok tárlatán 1881-ben). Itt azonban a ló éppen ellenkező szerepet játszik. Kimúlva hever szegény pára a ponyvával fedett szekér oldalán. Köréje kíváncsi és csodálkozó asszonynép gyülekezik. A háttérben sátrak és vásári nép.
A piaci élet jelenetei mellé sorakoznak a falusi nép- és korcsmai élet változatosságai.
Szolnokon festette 1874-ben a „Kártyázók" c. kisebb képet (jelenleg Sulzbach bankár birtokában Frankfurtban). Ugyancsak ott és akkor készült a „Pulykát cipelő cigány legény". Ezekhez a Pettenkofennel való érintkezés becses emlékei fűződnek. A harminc évvel idősebb mester a valőrök fontosságáról győzte meg a tanulni és tudni vágyó ifjabb pályatársat.
A „Terefere" (francia magántulajdonban), a „Szerelmes levél" (magyar paraszt ül asztal mellett és levelet készül írni; Brück Lajos tulajdonában), „Falusi hirdetmény" (angol magántulajdonban), „Vasárnap délután" (korcsmai jelenet: legény leánynak udvarol, a háttérben alakok, Alberti gróf-tulajdonában,-Nizza) c. képek mindannyi a hazai népéletből vett jeleneteket mutatnak.
A mezei munkások életéből vett képek: az „Aratók hazatérése" (l881.-bői, a király tulajdonában), ugyanaz még egy példányban (Hopp tulajdonában, Budapesten), „Aratók kifizetése" (Herpka iparm. tanár tulajdonában), a „Kukorica-szüret" (l889.-ből), a király tulajdonában). Ez utóbbi esthangulatú motívum az Alföldről. Jobbról rőzseláng lobog. Balról üldögélnek a tengeri-hántolok. Egy asszony kilép a sorból s a tűzre gallyat hajítani készül. Az előtérben heverő kukoricacsövek sárga foltja érdekes színkontrasztot ad a beálló éj sötét hangulatával. A „Kukoricaszedő" (Szmrecsányi püspök tulajdonában) stb.
A tiszaparti halász- és hajósnép életéből vett tárgyak: a „Hajóvontató asszonyok" (1885, dr. Strasser Imre tulajdonában, Budapesten) és a „Tiszaparti halászok" (1890, megvette a Képzőművészeti Társulat kisorsolás céljából.) Az újoncozás jelenetét, mely Munkácsy Mihálytól kezdve minden magyar életképfestőt inspirált, Ébner sem hagyhatta figyelmen kívül. Ilyen tárgyú képe két példányban létezik. Az egyiknél — ez a korábbi - - a jelenet szabadban játszódik (ez angol magántulajdonban van), a másiknál korcsmai helyiségben táncolnak, tivornyáznak a legények (1883. Strasser Sándor tulajdonában, Budapesten).
Jules Bretonnak „Búzaszentelés"-ére emlékeztet az 1886-ban kiállított „Húsvéti körmenet" (a budapesti Nemzeti Múzeum tulajdonában), Millet kevésbbé rokon jellemvonást mutat. Ennek félelmetes aszkézise Deák-Ébner derült és mindvégig optimisztikus kedélyvilágának kevésbbé felelt meg (bár reminiszcenciákkal találkozunk: pl. az „Aratók hazatérésén" szereplő epizód-alak, a lehajló asszony a hírneves „Tallózok" egyikét sejteti), ellenben Jules Breton lágysága, olvadékony színezése, valamint az esztétikai mellékíz, mellyel a parasztéletből vett típusokat fölcifrázza, összhangzatossá és kellemessé teszi (de egyszersmind eredeti zamatuktól megfosztja), a magyar életképfestő ízlésének jobban megfelelt.
Képünkön elől a templomszolga halad. Mögötte egyházi sátor alatt, kezében szentségtartóval, vonul a pap. Jobbról kiváncsiaskodó alakok, gyermekek. Balról ájtatoskodó asszonyok. A sátrat vivő falusi emberek közül egyikmásik pompás típusa a vidéki magyarnak.
Két évvel később egy másik „menetet" állít ki, a „Nászmenet"-et t. i. (1888. a Szépm. Múzeum tulajdonában.)
Meleg, aranysárga tónusú kép, melybe az egyes színfoltok lágyan illeszkednek bele.
Mély, kék ég borul a faluvég fölé, amilyen hőséges nyári napon szokott az Alföld síkja fölött terjengem. Elől a menyasszony szemlesütve, szendén és szemérmetes lépéssel halad, körülötte az örömszülék, a szerető és aggódó anya, a násznép serege, odább, jó előre a nyoszolyó-leányok vonulnak, a banda húzza, a legények ugrándoznak, vígadnak. A palánk teteje mögül kíváncsi gyermek-fejek kandikálnak elő: ünnepe van a falu aprajának-nagyjának.
A maiak a kompozícióban talán szabadabbak, fölfogásukban a természetes egyszerűség elve talán jobban domborodik ki, viszont a részletező gond, a befejezettség finomsága és tökéletessége, melynek itt tanni vagyunk, hiányzik náluk.
A bájos és üde gyermekéletből is szívesen meríti tárgyait.
Legelső kiállított képe, melyet a kritika gúnnyal és vicceléssel fogadott (Gyermekek szőlővel, bécsi világkiállítás, 1873.), alakjainak állítólagos soványsága miatt (gyógyintézetbe utasították őket) --a Murillo-szerű gyermek-génre körébe tartozik. „Két barát" c. képét megvette a Képzőművészeti Társulat s a párisi világkiállításra küldte (jelenleg francia magántulajdonban). 1874-ben „Fifine"-t állítja ki, bájos gyermekfej-tanulmányt, mely Boulard-nak a párisi Luxembourg-múzeumban levő lasontárgyú, rokonszellemű és kezelésű műveire emlékeztet. Deák-Ébner minden alkalommal a kitűnő és lelkiismeretes pontosságú francia iskola méltó tanítványának mutatkozik.
Nem annyira kolorista, mint inkább finom és szorgalmas rajzoló. Színezésében delikát, az erőteljes és kirívó effektusokat kerüli, lágy és egyöntetű hatásra törekszik.
Egyéb művei: „Jós-virág" („La Marguerite", francia magántulajdonban, kiállítva Budapesten, 1884.). Két leányalakot ábrázol fél életnagyságban, az egyik a virág szirmait tépi: szeret ? nem szeret ? a másik kíváncsian szemléli. Alkonyat) hangulat. A „Konyhakertben" (kiállítva 1885. Budapesti magántulajdonban), „.Somogyi parasztleány" (1887. A művész Londonban élő öccsének tulajdonában), „A nyalánk" (1887), „Etetés" (1893), „Kút mellet" (1893).
Tájképek: „Réten" (1890), „Konyhakert" (1893. Pasztell, Wagner kapitány tulajdonában), „Veszprémi országút" (1893. Antwerpeni magántulajdonban), „Kátyús út" (1903. Tempera), ,.Farkasfalvi részlet" (1903) stb.
Az arckép sem hiányzik a művész oeuvre-jéből. Már 74-ben kettőt állított ki ilyet a párisi Szalonban. Elvétve később is találkozunk velük, így 1890-ben két női arcképpel szerepelt a tárlaton. 1905-ben B. M. úrhölgy arcképét láttuk.
E műfajnál azonban a megítélés szempontjából fontosabbak azon teljes nagyságú női aktok, melyekkel az 1891-i évtől kezdve találkozunk. „Álom" c. képe napsütötte fűben heverő női alakot ábrázol. A test mintázásában, rajzának finomságában a legjobb franciák műveivel vetekszik.
Lefébre szépen fest, de bizonyára nem fest szebben.
Valőrben ma talán hívebbek vagyunk, a természeti jelenség együttes hatásának visszaadásában a valósághoz talán szigorúbban alkalmazkodunk: úgy találjuk, hogy a fa lombjain áttörő napsugarak erejének intenzi-, tásához képest a mezítelen test sötétebbnek látszik, a nőies test báját azonban költőibb érzékkel visszaadni bizonyára nem tudjuk.
Hasonló felfogású képet festett 1890-ben „Nyár" címmel.
Ezek voltak tulajdonképen a bevezető lépések néhány nagyobb kiránduláshoz a monumentális festészet terére.
Fölébrednek emlékében a müncheni tanulóévek, Stréhuber és Anschütz leckéi, a cor-nelianus-nazarénus hitelvek, az „Antiken-Saal" gipszei és drapéria-tanulmányai jönnek kisérteni.
Azonkívül Lotz Károlyhoz fűződő benső barátsága is emez irányba sarkalja.
Deák-Ébner búcsút mond a vásártérnek, a piaci alakoktól megválik, fölhelyezkedik egy cölöpszerű építmény tetejébe és elkezd múzsákkal kacérkodni. Az intim festészet teréről átvándorol a monumentális falfestészet terére. Az 1890—95-i időközben „al secco" eljárás szerint az újonnan épült Műcsarnok peristil-jébe frizalakban három nagyobb képet és két medaillont fest.
A középső dekorativ panneau Apollót ábrázolja a Múzsák között. Balról a Szobrászat kezdete van allegorizálva.
Vulkán agyagból formálja az emberi alakot, mely Athéné ihletszerű érintése folytán életre ébred. Mellette Ámor és a Gráciák. Jobbról a Festészet eredete van szimbolizálva. Egy pásztor kedvesének árnyékát falra rajzolja. Közben egy-egy monochrom-ábrázolás, egyik a festészet, másik a szobrászat szimbolikus megjelenitése. Az újjá alakított várpalota lépcsőházában, valamint vesztibüljében szintén több allegoriai festménnyel vesz részt. Ott az Igazság és Mértékletesség, emitt a Barátság és Vendégszeretet van példázva.
1901-ben festi a „Múzsa" c. képet (Hauszmann Alajos tanár tulajdonában). Azonkívül a Szent-István-bazilika számára mozaik-ábrázolásokat: „Krisztus Péternek átadja a kulcsokat", „Krisztus kiküldi tanítványait, hogy tanítsanak".
Közben illusztrációkkal is foglalkozik. Az Athenaeum Petőfi-kiadása számára rajzokat készítettt a következő költeményekhez : Zöldleveles fehér az akácfa, A felhők, Falu végén kurta kocsma, A puszta, A király esküje, Sikos a a hó, szalad a szán - - stb.
*
"On revient toujours a ses premieres amours." Harminc évi hűtlen távollét után a művészt 1904-ben ismét Szolnokon találjuk. Visszatér Pettenkofen örökéhez. A jó kofákat, az egész vásártéri publikumot régi barátsággal üdvözli. Ismét föl vonulnak a „Baromfivásár", „Zöldségvásár", „Lacikonyha" stb. c. művek. Azonban az Olimpuszon-időzés fölfogásásában, ösztönszerű érzésében, mintha némi vál-tozást idézett volna elő, mintha valamely idegen elem tolakodott volna a régi eredeti-ség helyébe. „Baromfivásár" c. képén pélldául (1904. Szépm. Múzeum tulajdonában) az előtérben levő kofa, aki felfordított kosarán ül és portékáját kínálja, heroinához illő mozdulatot tesz s nem annyira piaci hölgy, mint inkább szoknyát öltött géniusz.
Néha a felfogás egyöntetűségét nélkülözzük. Az okoskodó, latolgató, fontolgató ész erősebb a spontán megnyilatkozás tehetségénél. Semmit sem a véletlen és mindent tervszerűség hozott létre. Mindennek hatása előre ki van számítva. Minden a „wohl Abgewogenheit" szigorú elve szerint készül.
De hagyjuk a gáncsoskodást (mert valóban nem egyéb). Ne tépjük meg egy érdemekben kiválóan gazdag, annyi becsest és értékest létre hozott, példaszerű művészpálya végső hajtásait.
Hol van a lángész, ki életében nem hibázott?
Hol van a művész, aki elejétől végig kizárólag jót alkotott s akiben épenséggel semmi kivetni való sincs ?
Sajnos, hogy ezt a multat - Deák-Ébner Lajos múltját - - nálunk eddig oly kevéssé méltányolták. Híre nincs, neve még csak nem is népszerű. A külföld egykor érdem szerint ünnepelte, itthon nyert egy második (!) Társulati díjat, azonkívül még egy-két díjacskát.
A nagy belátású Trefort 1887-ben haza hívta s a Női Festő-Mesteriskola vezetését bízta reá.
Végül nagylelkűen egy börtönlyukat is bocsátottak rendelkezésére, hogy ott festhessen, ha úgy tetszik. -Hazajött, tehát elfelejtették, - - mert egyéb képessége nincs, csak tudása és szerénysége.
RÓZSAFFY DEZSŐ
