MÁRK LAJOS ÚJABB FESTMÉNYEI
Akik Márk Lajos legújabb képeit nézegetik, amelyek egy része e füzetben kerül első ízben a nyilvánosság elé, elképzelhetik a környezetet is, amelyben e festmények megszülettek. Délutánonként e műteremben talán a Lipótváros vagy Belváros egy-egy szép asz-szonya pózol a tegnap érkezett párizsi öltözetben. Délelőtt ellenben egy aktmodell hever a kereveten, vagy a tükör előtt igazít magán egy lecsúszott nagy selymet, amelyen hirtele-nül megvillan changeant játékában a lila és zöld szín. Képzeljük hozzá a hát, a nyak elefántcsont színét, amely gazdagon s melegen világít ki a háttérből s már meg is konstruáltuk Márk Lajos valamely képét, természetesen a távirat hézagosságával.
Egy fontos dolgot azonban egészen kifelejtettünk a képzeleti festményből: a szerzőt. Pedig az ő profilja élesen belerajzolódik mindezekbe a képekbe, nélküle csak egy jobbra vagy balra hajló élőképet kapnánk, tehát valamit, ami unalom dolgában semmi kívánni valót sem hagy hátra. Gondoljunk azokra az iskolai aktrajzokra, amelyeket egy-egy akadémia állványán láttunk: rajtuk van a modell mozdulatlan türelmetlensége és fáradtsága is, látszik mint várja már a lecsöngetést és a négy forintot. Márk művészete azonban nem a modell holt reprodukciója.
Mégis e szép női testek nélkül el sem tudnók képzelni e képek szerzőjét. Amióta munkálkodását figyelemmel kisérhettük, alig láttunk tőle oly festményt, amelyen az első szó a női test inkarnációjának, a gömbölyű karnak, érdekesen mintázott nyaknak, a könnyed mozdulatokba hajló testnek ne jutott volna. Igaz, vannak oly képei is, amelyeken színes selyem suhog, nehéz brokát ereszkedik bársony-pam-lagokra, ahol néhány leány vagy asszony keresett öltözékben tesz-vesz. De ha jól megnézzük ezeketaműveket,egyszerre meglátjuk, hogy itt is az jellemzi az alakokat, amit különben aktokon szoktak a festők előadni: a pompás asszonyi állat mozdulatai, a derék könnyed hajlása, a két kar tunyán lenge mozdulatai. Nagyon érdekes megfigyelni, mint szuggerálja nekünk az asszonyi test egész mechanizmusát azzal, hogy a fej kissé előre hajlik, az egyik váll kissé lejjebb ereszkedik, a törzs kissé elfordul. Bármilyen szövetdísz borítja is a test többi részét, mégis az érvényesül ezeknek az alakoknak felfogásán leginkább, ami a szabad moz-dulatú aktot jellemzi.
Aki visszaemlékszik Márk régibb akt-képeire, például a „Szirének fészkére", a mostaniakban jelentékeny fejlődést fog észrevenni. Nem csak azt, hogy ma jobban rajzol és fest. mint annakelőtte, a haladásnak ez a fajtája nála szinte csak idő kérdése. De látni fogja az immár nem tétovázó festői szándékot. A „Szirének fészke" még keresgélés. Egy halom akt, az Odisszea néhány verssorának parafrázisa. Laza gyűjteménye a testeknek, amelyek így nem sokat mondanak nekünk a festő élményeiről, hangulatairól. Személytelen kép, melynek legnagyobb erénye a raja fordított szorgalom. Más dolgokat sugalmaznak azonban e régi munka legifjabb testvérei. Pedig ezek egy részének megint csak ama pompás asszonyi állat a főhőse. A modell nem változott meg. De átalakult az a két szem, amely ezeket nézte, átalakult a kéz, amely formáit a vásznon mimeli, főként pedig átalakult a fő, amelynek agyában e képek leszűrődtek, alakot öltöttek. A festőből művész lett, akinek egy-egy képe most már vallomás s nem pusztán munka.
Legközvetlenebbül nyilvánul Márk művészi felfogása ezeknek az alakoknak mozgásában. Ez meglep s nemcsak futólag foglalkoztat minket. Vannak a testnek funkciói, mozdulatai, amelyek szinte naponkint ismétlődnek, folyton szemünk előtt folynak le, tehát megszokottak és ennélfogva semmitmondók. A festő, aki képein csak ilyesmit ad, az semmit sem árul el abból, hogy mi kötötte le őt világszemléletében, mi ragadta meg, mi okozott lelkének egy szenvedélyes megrezdülést, vagy egy melancholikus órát. Pedig hányan adják csak éppen ezt, hányan járnak a nagy emberpiacokon, anélkül hogy bármit is látnának ott a sablon sült prózájánál. Sőt hányan rajzolják és festik ezredik aktjukat is oly száraz mathematikával, hogy a körvonalaikat szinte egyenletekkel lehetne kifejezni. E látleletfestőkkel szemben Márknak megvan a maga külön álláspontja. Amit ő a test gyönyörű megjelenéséből nekünk tolmácsol, éppen nem hagy bennünket közömbösen. Oly behatóan tanulmányozta a test váratlan, kifejező, egy-egy ritka, de meghatározott szituációból eredő mozdulatait, mintha egy aktvilágban élne s mintha reggeltől estig egyebet se látna, mint a test remekül ruganyos, mozdulataiban szinte mindenható, végtelenül gazdag funkcióit. Hogy mit jelent a mozdulatoknak ily szabad és gazdag sora a festőre nézve, azt nagyon is jól tudja mindenki, aki éltében valamikor modellt állított. Még műhely-adomák is vannak róla. A festő, aki egy meghatározott tárgyú képhez igazította be modelljét, nyugodtan várta, míg amaz leveti utolsó ruhadarabját. „Maradjon így!" kiáltott hirtelenül, midőn a leány az öltözetet a széktámlára vetette. S egy egészen más kép lett belőle, mint amelyhez készülődött. Ha a modell-állítás ily véletlenei ismertétnek meg a festőt az érdekes és festőin értékes mozdulatokkal, akkor Márk képei egyebek se volnának a véletlen szakadatlan és rendszeres láncolatánál. De épp ezzel megszűnik aztán a véletlen véletlennek lenni. Más valami játszik itt közre, inkább művészi természetű dolog. Ha a műhelyt aktvilágnak képzeljük, ahol a festő tanulmánya nem abban merül ki, hogy nyolctól tizenkettőig szakadatlanul azt az egy pózt festi, hanem ahol alkalom nyílik előre nem szándékolt mozdulatokat látni, ahol ruha nélkül végezheti a test az önkéntelen mozdulatok ama gazdag variációit, amelyeket az utcán s a társaságban csak ruhától elfedve látunk, akkor talán némi kulcsot kapunk annak megértéséhez, hogy miként kerülhetett e képekre az új, el nem csépelt, intenzive jellemző, kiadatlan mozdulatoknak egész sora. A festő szempontjából elég baj, hogy a természet legpompásabb formáit, az emberi testet, ma már csak a műhely zárt falai közt tanulmányozhatja. Segít magán, ahogy tud : némely iskolában órahosszat sétáltatják az aktmodellt, hogy a növendékek ne csak pózba rögzítve, hanem végre mozdulatfunkcióban is megláthassák az embert.
Mindez azonban nem elég, mert a járó, szaladó, gesztikuláló aktot is meg lehet tanulni. Szorgalom és training révén hiánytalan felvételek készülhetnek így is. De ki fogadná el az ilyen fagyos pontosságú munkát művészi végcélnak? Ha Márk alakjai csupán efféle jelesre felmondott lecke volnának, még csak figyelemre se méltatnók őket. Nem puszta tanulmány és korrekt megfigyelés csapadékai azok, hanem különleges termék, amelynek eredete és jelleme nehezen foglalható szavakba. Szeretjük érzésnek, ösztönnek nevezni. Úgy is mondhatjuk, hogy vérré vált benne az akt, a test mozdulatának megértése. De ezek mind puszta szavak Csak hasonlatokkal közelíthetjük meg. Gondolhatunk egy sebészre, aki a késével épp csak oly mélyre vág, amennyire egy hajszálig szabad. De az ujja nyomásán „érzi" ezt s nem számítja ki előre amiilimé-tereket. Gondolhatunk a vérbeli vadászra, aki „kapásból" lő. Az atlétára, aki pontosan elvégzi a magasugrást, s e pontosságot annak köszöni, hogy comb-izmai épp a kellő energiával húzódnak össze s tágulnak ki. Mi más ez az „eltalálás", mint a gépész pontossága, aki a manométer skálájáról olvassa le, hogy mennyire szabad még hevítenie a kazánt. A test gyönyörű mozdulatainak ily újjáteremtése szintén érzés dolga. S nincs hozzá segítő manométer. Nem is éri el igazában senki, aki nem érzi át egészen az aktot. Szinte színészi munkáról van itt szó, a festőnek karjai, törzse, lábai, nyaka mind vele mozog az akt mozdulataival, bár csak érzésben is. Erre születni kell. Azaz külön tehetség kell hozzá.
Már ebből a halvány képből láthatjuk, mily vonatkozások keletkeznek egy ily fesmény megszületésekor ember s ember - - festő és modell közt. Tökéletes kompasszió, mélyen emberi jellemvonás. Ezzel a momentummal a munka hirtelenül értékessé válik. Mert aki itt tart, az nem puszta leírója egy másik embernek, hanem a kép a szerzőt is magában rejti éppen abban a lelkiállapotban, amelyben ő festés közben élt. így csúszik bele a művész is az aranykeretbe, amelynek négy léce látszólag csak egy modell ábrázolatját fogja körül. A mi festőnk profilja is így van jelen ezekben a festményekben.
Vajjon miben ösmerjük fel?
Valaki már azzal is jellemezheti önmagát, hogy mit lát meg az életben, mi érdekli. Márknak ugyancsak bő választékot kínál képeinek főszereplője, az asszony. Mily variációkban okozott bút, örömöt, tragédiát boldogságot e világon! Az egész irodalom vele foglalkozik. Nagy géniuszok halhatatlan alakokba sűrítik egy-egy típusát. Gondoljunk Grizeldiszre vagy Kleopátrára, Nanára vagy Gretchenre, Szécsi Máriára, vagy lady Mac-bethre s a köréjük csoportosuló ezrekre. Ezeket az irodalom formálta ki a maga eszközeivel. A festő eszközei mások: ő nem adhat oly természetű jellemrajzot, mint a költő. Amit e réven veszít, azért dúsan kárpótolja, hogy közvetlenebb. Adja magát a jelenséget s ezen azt, ami neki rajta fontosnak, jellemzőnek látszott, ami őt, a művészt izgatta, ami arra hajtotta, hogy megfesse. Márk sok képe nagyon tanulságos e részben. Valamelyik képén heverő aktot láttunk: simulékony, könnyed mozdulatú, kissé lusta, de élettelteljes testet, amely a macska félig henye, félig leselkedő mozdulatát mutatja. A festő ily és jellemvonást látott modelljén, valamit, ami csakugyan jellemez sok női testet. Néha a párduc energiája vagy az elkényeztetett házimacska finnyássága is megcsillan rajta. Sok művész fedezte fel ezt a jellemvonást, némelyik egyenest ennek és csakis ennek visszatükrözésére festette vagy rajzolta meg képét. Khnopff például úgy adja a maga megfigyelését, hogy párductestre illeszt női főt. Bármily hajszálfinom kaligrafiával készült ez az ábrázolás, alapjában mégis vaskos, mert útszéli együgyűség van abban: ezt a megfigyelést így szórói-szóra a rajz világába átültetni. Szinte már csak hieroglif, azaz puszta közlés. Márk képe azt, ami neki e modellen értékesnek látszott, szereti közvetlenebbül adni. Inkább a szemünk, mint az absztraháló értelmünk számára tette megfigyelését evidenssé. E hajlékonyság, ez a feminin vonás visszatér az ő kosztüm-képein is. Ott a nők a múlt század elejéről való öltözetet viselnek, de negédes, néha graciózus, néha kokott-szerű,
néha bájosán önfeledt mozdulataikat e bő kosztümök mesterkélt tömege sem nyomja el. Szó sincs róla, ezek az asszonyok nem abból a fajból valók, akik Gracchusokat nevelnek. De ez nem érinti magának a festésnek értékét.
Más világ, mint amelyben mi élünk, de ez a más világ beszédesen tolmácsolódik e képeken. Annyira, hogy szinte erezzük rajtuk a színes kosztümökben bővelkedő műhely kissé fülledt levegőjét. De még ebben is sok a jellemző vonás. Márk némelyik képén az arrangementban, az előadásban olyasmit mutat nekünk, amit sok helyen látunk éppen Budapesten a vernisságeok, operaházi és filharmonikus esték, a jótékonycélú drága előadások publikumán, amely épp ily fülledt légkört von maga köré gyémánt- és csipketerhével, a jólét tunya nonchalance-ával, a buja színeffektusokkal, azokkal az attitűdökkel, amelyek francia elegancia álnéven kerültek Budapestre valamely párisi tucat-diseuse boudoirjából. Sokszor, igen sokszor kerül elénk Budapesten ez a sajátságos világ, de úgy látszik nem akadt még mesterére, aki a veséjébe lát és egész hangulatát ki is tudja fejezni. Márknak sikerült ez és néhol, ahol a cél megengedi, pompás szatirát is ad róla, így például azokban az apró illusztrációkban, amelyeket HerczegFerenc „Andor és András" című könyvébe rajzolt s amelyek közül mi is reprodukálunk néhányat. Ha egészen élesen akarjuk látni azt a budapesti miliőt, amelyet Márk sok képén oly közvetlenül tud bemutatni, vessük össze e festményeket egy kis falu egyszerű típusaival vagy egy hegyi táj kristálytiszta levegőjével. Ez nem kritikája annak, vajjon melyik miliő, melyik tipus értékesebb: értéket csak a művész tud adni ennek is, annak is. Az Ezeregyéj langyos légköre és buja színjátéka hasonlíthatatlanul fenségesebb lehet egy ridegen és művészietlenül konstruált gótikus székesegyháznál.
Ily jellemzetes dolgokat látott meg Márk s adott elő képein. Kiemeltük már aktfestésének egyik bélyegét s utaltunk arra, hogy ez az asszonyvilág oly típust és miliőt mutat be, amely egészen budapesti. Harmóniában van e festői szándékkal a kiválóan temperamentumos előadás. A tétovázásnak alig akadunk itt nyomára. Épp oly kevéssé fél a színtől. Sőt az nagyon szervesen illeszkedik festő-szándékába. Néhol úgy látszik, hogy egy kosztüm, egy csillogó drapéria csak azért kerül a képre, hogy pompázatosán emelje ki egy nyak, egy kar színét. Lenge fátyol, színjátszó selymek, irizáló szövetek - - olykor nem is organikus ruha — s lángvörös hajtömeg kerülnek együvé, érzékies játékba. Kiegészíti ezt a sajátságos, más festőnél nem látott hatást egy elem, amelyet pongyolaságnak neveznénk, ha ezt nem érthetné valaki magának a festésnek módjára. A fátyol kissé oldalt van kötve. A láng-vörös hajtömeg kissé rendetlen, egy pár tincs kuszán s lustán lóg le. A selyem kissé lecsúszott a vállról. Nem elhatározó, fontos gesztusokra lendül a kar, hanem csak egy kissé mozdul meg. S ebbe a világba, amely ily keletieden tunya, beleveti Márk a műterem összes színes szöveteit, selymeit, brokátjait, mulljait.
Azokat a képeit, a melyeket a szabad természetben állított be, nem tartjuk oly jellemzeteseknek, mint ezeket, amelyekről épp az imént mondottunk el egyet-mást. Itt meglátott s kijezett olyasmit, amit eddig képen nem láttunk. Bár egyetlen oly festményét sem ösmerjük, amely egyszerű leírása volna a budapesti élet egy jelenetének, mégis rámondhatjuk művei jó részére: ez Budapest. Öltözzék bár directoir-szabásba, változzék bár egyszerű aktmodellé, sétáljon bár egy vidéki kertben: ez az alak minden mozdulatában, cselekvésében, színeiben, rest pongyolaságában mégis csak Budapest.
Azt mondhatjuk, hogy e jellemvonás első felfedezője éppen a mi festőnk s azt is mondhatjuk, hogy ezt a jellemvonást minden tépe-lődés nélkül elénk tudta adni azzal a meglepő művészi fejlettséggel, amely új képeit a még csak néhány évvel ezelőtt festettektől megkülönbözteti.
Márkról, mint arcképfestőről nem szólhattunk ezúttal. E helyett néhány idevágó művét reprodukcióban mutatjuk be.
LYKA KÁROLY
