MŰVÉSZET ÉS MŰVELTSÉG

A világnak kulturszükségessége-e a művészet? Ezt a kérdést nem az okoskodás játékaiban gyönyörködök vetették föl, hanem olyan gondolkozók, akik a művelődés energiáit inventálni óhajtották. Tudvalevő, hogy e kérdés nyomán nemcsak elmélkedés, hanem fanatizmus is támadt. És sajátságos, hogy a művészetnek a műveltségben való osztályát leghevesebben olyanok tagadták, akik elsősorban artisták. A művészet és a műveltség lényegének félreértéséből eredt a tévedésük. Azoké is, akik velük szemben, a művészetet a műveltség uralkodó csillagzatának mondják. S ezek a tévedések a formájukat és színüket változtatván, elhatalmasodnak a művészek gondolkozásában, a köztudaton, a művészetről való elméleten s a művészet gyakorlati értékelésében. Szükséges volna, hogy elsősorban a műveltség dolgában megérthessük egymást. A műveltség az ismeretnek, a kötelességtudásnak és a gyönyörködés tehetségének harmóniája. Az ember logikai, etikai és esztétikai tehetségének egyensúlya. Milyen szerepe jutott a művészetnek ebben a harmóniában, ebben az egyensúlyban, s a harmónia egyes összetevőiben ? A művészet köz-vetetlenül a gyönyörködés tehetségét szolgálja, közvetve pedig az ismeret tehetségét is. Szolgálja-e a műveltségnek etikai összetevőjét is? A műveltség általánosításának az a föltétele, hogy a sokaság tudása gyarapíttassék, kötelességtudása mélyíttessék és mulatsága nemesíttessék. Ha a művészet e föladatok teljesítésében az emberiségnek segítségére van, s ha harmóniájukat nem zavarja, akkor a műveltségnek része. Az egyes ember, a műveltségnek egyes jelentős munkása, akinek az a föladata, hogy a maga munkájával azokat a műveltségalkotó elemeket gyarapítsa, rendesen csakis az egyik elemet szolgálja. Benne a három tehetség közül rendesen az egyik uralkodott el, a másik kettő még el is csenevészik benne. Értékes fejlesztője lesz a műveltség-egyik komponensének. De az emberiség műveltségében e komponensek harmonikusan kiegyenlítődnek. A műveltség nem népszerűsíthető, ha például csakis a gyönyörködésre való szükségességet fejlesztik. Pedig az esztétikusok még mint népnevelők is beérik ezzel az egyik elemmel. Szépről való elmélkedésük a másik kettőt egyenesen kizárja. Azok az ábrándozók, akik a művészet népszerűségét az abszolút esztétika magasságáról hirdetik, nem is gondolnak egyébre, csak arra, hogy a népnek, a sokaságnak gyönyörködésre, érdek nélkül tetszésére való szükségérzete kifejlesztessék és kielégíttessék. És azok a skeptikusok, akik azt vallják, hogy az abszolút művészetnek a nép szükségérzetével semmi összefüggése sincs, ugyancsak azon az esztétikai alapon bizonyítják, hogy a művészet nem népszerűsíthető. A művészet - - szerintük - kiváltságos hajlandóságúaknak szükségessége. Azt mondják, hogy a megértéséhez rátermettség kell. Hogy azt ugyan el lehet érni, hogy egy sajátságos hiszékenység fanatizmusának nevelésével a művészetbe vetett hit szélesebb körökben ébresztessék, de hogy ez a hiszékenység nem szükségérzetből támadt, hanem csak szuggesztió eredménye. Az a tetszés, amelylyel ezek a sugaltak a művészetet kerülgetik és az alkotásait fogadják, az a gyönyörködés, amelyet a művészet körében éreznek: nem meggyőződésnek, hanem csak kényszerűségnek folyománya. Népszerűsíteni pedig csakis meggyőződést keltve lehet. A művészet népszerűsítésének útja-módja a művészet általános megérttetése. De a művészet megértéséhez — szerintük --- egyenes rátermettség kell, már pedig a sokaság nem lehet rátermett olyan szükségességeknek átérzésére, amelyek csakis kiváltságos hajlandóságúaknak szükségességei.

Íme az esztétikai szögletben békességesen találkozik a két ellentétes, egymást egyenesen kizáró fölfogás. Az, amely a művészet népszerűsítését a gyönyörködésre való szükség és jog szempontjából sürgeti, és az, amely a művészet népszerűsítését lehetetlennek tartja. Amaz az ideális demokrácia fölfogása, emez a dölyfös arisztokratizmusé. Amaz szét akarja osztani a szép birodalmát a nép között, emez azt vallja, hogy a sokaságnak erre az osztályra nincs joga, mert nem adatott meg neki az, hogy az osztály szépségét, jóságát, szükségességét még csak be is lássa. Whistler, ennek az arisztokratizmusnak fanatikus szószólója, esztelennek mondja azt a törekvést, hogy a művészet népszerűsíttessék, vele szemben pedig nemcsak a művészi politika, hanem a kultúra terjesztésén fáradó pedagógia is a művészet népszerűsítését nemcsak lehetségesnek, hanem egyenesen szükségesnek mondja. Én a művészet népszerűsítését nem az esztétika álláspontjáról kutatom. Az a kutatás önkényesen megállapított tételekkel dolgozik. Fölállítja a tételt, és nem azt vizsgálja, hogy igaz-e, hanem abban mesterkedik, hogy az igazságát okvetetlenül, mindenképpen bizonyítsa. Pedig az igazi tétel az, hogy a művészetnek a műveltségben való osztálya folytán a művészet népszerűsítése önmagától megtörténik. A művészetet nem is kell népszerűsíteni, népszerűvé válik magamagától is, azaz, hogy a műveltség energiája folytán. Megismétlem, hogy mit tartok műveltségnek: a tudásnak, a kötelességtudásnak és gyönyörködés tehetségének harmóniáját. Ha majd a nép műveltsége intenzív lesz: annak a harmóniának mind a három eleme benne kellőképpen fog érvényesülni. S akkor a műveltségben a művészet is annak a harmóniának erejével foglalja el a maga helyét.

A puszta gyönyörködés nem tette, nem teszi a nép javává a művészetet. Kell, hogy a művészet kielégítse a műveltség másik nagy feladatát is, az emberi kötelességtudás mélyítését, nemesítését. Erre a hatalmas népszerűsítő tényezőre az abszolút esztétikusok nem gondoltak, amikor a művészet népszerűsítésének gondolatával foglalkozván, ennek szükségességét vagy lehetetlenségét fejtegették. Nem is gondolhattak rá, mert ez a tényező teljesen kívül esik a műveltségnek azon a magyarázatán, amelyet ők adtak neki, és kívül esett a művészetnek azon az értelmezésén is, amelyet azok fogalmaztak meg, akik a művészetet nemcsak kiváltságosok intellektuális nyilvánulásának, hanem csakis kiváltságos hajlandóságúak lelkület! szükségességének mondják. Amazok a műveltséget a tudás és az érdek nélkül való tetszés együttműködésének tartják, emezek pedig a művészetet teljesen függetlenítik minden erkölcsi elemtől. Lehetetlen volt tehát nekik az emberi kötelességtudásnak műveltségalkotó szerepét és ennek a műveltségnek művészetnépszerűsítő erejét számításba venni.

Pedig a művészet múltján elgondolkozván, meg kellett volna állapodniuk annak a meggondolásánál is, hogy a renaissance gyűjtőnévvel megjelölt művészeti periódusokban miért volt a művészetnek népszerűsége, s hogy miért is terjedt e népszerűség révén valamelyes művészeti fölfogás is sokaságba. Azért, mert a művészet abban a korban a műveltség etikai összetevőjének erejével is hatott, mert az emberi kötelességtudásba is belekapott. Olyan nagyon, hogy jórészt a kifejezője, a megszólaltatója volt. Az a kötelességtudás akkor a vallásosság kultuszában nyilvánult. S a művészet, amely akkor is a maga sajátos törvényeit kutatta és érvényesítette, a festészet, amely akkor is a festőiség szempontjait uralta: az embereknek ezt a nagy kötelességtudását tolmácsolta. A művészet közszükségletté lett mert a hitben való megnyugvást és az istentisztelet kötelességének érzését, tudatát szolgálta. A vallásos festészet éppen akkor, amikor a művészi energiája a legnagyobb volt, nem ezzel az energiával hódított, hanem azzal az összefüggésével, mely közte és az emberi kötelességtudás közt volt. Mint a műveltség etikai összetevőjének érvényesítője. Csak közvetetve hatott művészetvoltával, de hatott vele is. A vallásos áhítatnak, amely annak a nagy kötelességtudásnak kifejezése volt, kísérőjévé lett a művészetben való gyönyörűség is.

A vallásos áhítat eleinte rászoktatta a sokaságot a művészetre, majd valamelyest nevelte is. És e rászoktatás és nevelés révén a művészet népszerűvé lett. Köztulajdonná, közszükségletté lett. Igaz, hogy népszerűsége nem olyan volt, amilyennek most tervezzük, amikor annak az útját-módját keressük, hogy a művészetet tegyük meg a nép művészetévé, de ez nagyon természetes. Mert a műveltségalkotó elemei közül az egyik, a tudás, nem érvényesült a népműveltségben, a másik, a gyönyörködés tehetsége, pedig csakis közvetetve, a kötelességtudásnak mintegy az árnyékában érvényesült. Népműveltség nem is volt, mert három alkotó eleme nem lehetett harmóniában. A művészet tehát, mint a kultúrának része, nem tehetett szert arra az igazi, intenzív népszerűségre, amely csakis a műveltségben gyökerezhet.

Hanem kétségtelen, hogy a művészet az akkori kultúrának hatalmas kifejezése volt, hogy az emberiség érzésével és gondolkozásával összefüggésben volt, hogy a kor életének nevezetes része volt. S ha nem is a maga sajátos energiájával kapott bele a néplélekbe, ha nem is pusztán művészi sajátosságai adták meg a hatalmát: bizonyos, hogy a népszerűségéből még erőt is merített, s hogy azoknak a kiváltságosaknak az ereje is, akik a művészet világát alkották, a művészet népszerűségén gyarapodott. E nagy korszakok után az emberiség kötelességtudatában pihenés állt be. A műveltség etikai komponense mintha visszafejlődött volna. A kötelességtudas inkább szeszélyeskédessé lett, vagy pedig megszokottsággá ernyedt. Sőt volt olyan idő is, hogy teljes apátiába is merült. S a művészet, amely nem tudott a sokaság etikai szükségességeibe belekapaszkodni, amely nem szólaltatta meg őket, kezdett elidegenedni a népiélektől. Kikopott a népszerűségből. Tápláló gyökérszálai elfonnyadtak. És kivándorolt a kultúrából az az esztétikába. A puszta gyönyörűség szigetein meghúzódott. E szigeteken támadtak a kiváltságosság tanának hirdetői. És e szigeten templomot építettek a művészet arisztokratizmusának. Voltak mindig nagy alkotó mesterei és voltak mindig jeles alkotásai, de a kultúrához való tartozandóság nem igen nyilvánult bennük. Csak éppen azokban, akik csalogatva szólítgatták a világnak gyönyörűségére való vágyakozását és odakinálták neki a művészetet. A többi bevonult bálványai templomába és ott tömjénezett a kiváltságosság halványának. Még a népnek gyönyörűségére való vágyakozástól is sajnálták a művészetet.

Hitcikkelyeik közé fölvették az abszolút-festés törvényét. Azét, amelynek semmi köze sincs sem az értelemhez, sem az emberi kötelességtudáshoz. Amely a gondolatot egyenesen ellenségnek nyilvánítja s a festést öncélnak deklarálja. Ez a hitcikkely a legalaposabb félreértésnek megrögzítése, törvénybe foglalása. Csakis a fanatizmus értheti így félre az igazat. Az, hogy a festésben a festőiségnek uralkodnia kell: igazság. De az, hogy a festőiség, mint a kifejezés törvénye, kizárja a gondolatot, az értelmet, mint a kifejezés tárgyát: az igazságnak félreértése. Az, hogy a festménynek festőinek kell lenni: megdönthetlen törvény, de az, hogy a festmény csak akkor festői, ha nincs benne annak a tehetsége, hogy a műveltség alkotó elemei közül a gyönyörködésen kívül a másik kettőt is kielégítse: annak a megdönthetlen törvénynek - meghamisítása.

A „művészet a művészetért" csak éppen a kifejezés törvénye. Csakis ezé, csakis azt jelentheti, hogy festeni csakis a festés természeti törvényei szerint szabad. De természeti törvényszámba megy az is, hogy a művészet akkor, ha nem akar egyéb lenni, mint csakis abszolút kifejezés, ha a kifejezésnek és gondolatnak összetartozandóságát megveti, megtagadja: megszűnt a kultúra alkotó része lenni.

Akkor olyan eszköz, amelynek a kultúra nem veszi hasznát. Akkor rang és érték dolgában nem áll magasabban, mint az artisták ügyessége, amely a specialitások sokféleségét szaporítja. Azokét a specialitásokét, amelyek kultureszközökben a kultúrán kívül való ügyeskedést jelentenek.

Az emberiség kötelességtudásának pihenése, nembánomsága idővel megszűnt. A világ belefáradt a fáradságba. És akkor fáradt bele, amikor a tudásra való vágyakozása intenzivebbé lett. Amikor a műveltség logikai összetevője dominálni kezdett. A műveltség elemei újra ébredeztek s a maguk útján érvényesülni törekesznek. Csak a gyönyörűségre való tehetség maradt álmatagnak. Alig hogy vánszorgott, amikor a másik kettő rnár rohanvást járt. Harmóniájuk dolgában ugyanúgy állunk, mint annak előtte. Mert a harmónia vagy teljes, vagy diszharmónia. A megközelítése is jelentős siker, de még nem eredmény, hanem még mindig csakis eredményre való törekvés. Népműveltség tehát még mindig nincs, és sokáig nem is lesz. De a reája való törekvés már intenzív és már tudatos. Ez a törekvés küzdés és ez a küzdés forradalom. Mert a diszharmóniának megrögzött, céltudatos uralmát meg akarja. dönteni Az az uralom rabságban akarja tartani a népet s általa a világot. Ez a forradalom fölszabadításon munkálkodik. S ez a forradalom izgalmas, szenvedelmes, irgalmatlanul elszánt. A kulturforradalom a műveltség uralmáért folyik. A tudás, a kötelesség és a gyönyörűség harmóniájának megvalósításáért. Tehát az emberiség boldogságáért. Küzdelem az élet céljáért.

A forradalomban részt kell vennie a művészetnek is. Már azért is, hogy visszaszerezze a kultúrával való összefüggését. És azért is, hogy megállapítsa a világ műveltségében való azt a szerepét, amelyet népszerűségnek neveznek. A művészet új népszerűségének ugyanazok a föltételei, mint azé a régié voltak, amelyből a művészet azóta kikopott. A művészetnek az emberiség etikai voltát kell szolgálnia. A kötelességtudását kell most is kifejeznie, ébresztgetnie, kielégíteni, mint akkor, amikor az a vallásos áhítat festészete volt. Mint akkor, amikor a festőiség nagyszerű törvényeit keresvén is és követvén is: a világon uralkodó gondolat és érzés kifejezésében remekelt.

Föladata teljesítésének most is ugyanaz a recipéje. Keresni és követni kell a festőiség törvényeit és beszédesnek kell lennie a világon uralkodó gondolat és érzés kifejezésében. A művészet a művészetért, és a művészet az emberiségért! Ez nem ellentét, hanem logikus kapcsolat. Két logikai folyamatnak egymáshoz olvasztása. Az elsőnek kiszabadítása a lenyűgöző zárlat alól és a folytatása útjának szabaddá tétele. A művészet az emberiségért! Ez az eredője ama két gondolat összekapcsolásának. A festői festés vegyen részt a műveltséget alkotó elemek harmóniájának keresésében. És vegyen részt e harmonikus elemek legfontosabbjának, az emberiség kötelesség-tudásának szolgálatában. Azért ez a legfontosabb, mert a megérése a másik kettőnek, a tudásnak és a gyönyörűség tehetségének, meg-érését föltételezi.

Az emberiséget az ő új kötelességtudása a szolidaritás ápolására ösztökéli. Az emberi együttérzésre. Ez az együttérzés a nemzeti, a polgári össztartozás és az emberiséghez való tartozandóság érzésében nyilvánul. Az új kötelességtudás ennek az érzésnek érvényesítése. Minden kultúra jellegét az etikai összetevője is megszabja. Megállapítja tehát a kor kötelességtudása is. Aszerint, hogy e kötelességtudásnak mi az iránya és mi a tartalma, más és másféle a kultúra. S aszerint más és másféle a művészet is.

Más volt akkor, amikor az emberiség kötelességtudása a vallásos áhítatban merült ki, más volt akkor, amikor az individuális érvényesülés korlátlanságát érlelte meg, és más volt akkor is, amikor megállapodottság nélkü részint imbolygóit, részint tengődve stagnált. Ma a kultúra jellegét az együttérzés adja meg, ma a művészetnek, mint a kultúra osztályosának, ugyancsak ezt az együttérzést kell kifejeznie. Ma nem is vonulhat vissza e kifejezés kötelezettségétől, bármit tanítgatnak is az ő külön elméleteinek kieszelői, mert a forrongó kultúrában nem maradhat elszigetelt nyugalomban a kultúrának egyetlen eleme sem. A művészet sem, a festészet sem.

Még nem érezte meg a maga teljességében azt a kényszerítő erőt, amely a kulturforradalomban való résztvételre erőszakolja. S még halljuk is az azon való elmélkedést, hogy a művészet energiája ma mért fogyatékosabb, mint amekkora a művészet nagy korszakaiban volt Mert jórészt a művészet arisztokratizmusát vallja, vagy mert beéri a változékony, szeszélyes hangulatok után való kullogással. Az etikai összetevővel való összefüggés hiányát sínyli. Az intenzív tartalmasság nélkül szűkölködik. Nem érzi és nem érezteti, hogy a műveltség elemeinek harmonizálásában részt vesz. Nem érzi, hogy mért van köze az emberiséghez, s hogy mért van köze az emberiségnek őhozzája.

Bizonyos, hogy még azt az említettem "intenzív tartalmasságot" is félreérti. Mert mindent félreért, ami az ő tévedéses dogmáit ostromolja és mindent félreértett, amiből dogmákat szűrt le. Bizonyos, hogy az intenzív tartalmasság követelménye ellen a novellisztikus festés bűneit fogja ránk idézni. Pedig amazt a festői festés, a maga igaz lényegéhez hűséges festés, követelményéül hangoztatom, míg emez a festésnek éppen a festői törvényeit tagadja meg, Az úgynevezett novellisztikus festés a festői kifejezést semmibe veszi, a festőiség igazságát megtagadja, a festőiség szükségességeire ügyet sem vet, és nem is törődik a kikutatásukkal és megállapításukkal, míg az intenzív tartalmas festészet, - - az, amelyet ezzel a jelszóval fejezek ki, - - a festőiség természetes, igaz szükségességeit, követelményeit a művészet magától értetődé-sével kielégíti, de ezzel a magától értetődő kifejezéssel olyan hangulatokat, gondolatokat, érzéseket szólaltat meg, amelyek a világ hangulatainak, gondolatainak, érzéseinek, az emberiség etikai voltának részei.

Az a magától értetődés azt jelenti, hogy a festés a maga kifejezésében igaz, valóságos, természetes. Ez szinte közhelynek látszik. Talán az is, de a festészetnek igazi határmegállapítása. Minden egyéb határmegszabás esztétikai önkénykedés, elméletek zsarnokoskodása. Az intenzív tartalmasság a festménynek a világ hangulat-, érzés- és gondolatanyagába való tartozandóságát jelenti. Még a lírikus hangulat, a sajátos egyéni érzés, a különös körülmények okozta gyönyörűség, gyász, lelkesség is része lehet annak a nagy anyagnak. Amikor bennünk is megvan és bennünk a művész szavára reszonál. Csak az a líra érdekes, amellyel ilyenformán együtt érzünk. Amely nemcsak a kifejezése különös voltával meglep bennünket, hanem amely a mi érzésvilágunkban csakúgy gyökerezik, mint a lírikuséban, aki önmagáról vagy fest, vagy mesél. Benne csak másképp virágzik ki, mint bennünk. Ez a sajátos virágzás a művészi produkció, ez a különös virág a művészi alkotás. Még a puszta színharmóniákban kéjelgő művészet is reszonanciát kelthet bennünk. És csakis ekkor érdekes, de ekkor a mi érdeklődésünknél fogva tartalmas is, noha semmiről se beszél, csakis foltok összjátékáról. Hanem ez a reszonancia csak arról tanúskodik, hogy megértjük, hogy belátjuk a festő igazságát a festői kifejezés kutatásában és sajátosságainak megállapításában. Ekkor tartalmas a kutatása, a keresése. Tartalma az igazság és a harmónia szépsége. De a követeltük intenzív tartalmasság ennél az igaz tartalmasságnál több. Több a kutatás tartalmasságánál. Mert, ismétlem, ez a kutatás csak éppen a kifejezésbeli tökéletességet keresi. A festészet pedig a kultúrának nem azért része, mert a maga módszere szerint való tökéletes kifejezésre rátermett, hanem azért, hogy ezzel a hatalmas kifejező tehetségével a kultúra föladatát, a műveltség terjesztését szolgálja, a harmóniába olvasztandó kulturösszetevőket gyarapítsa. A festészet intenzív tartalmassága abban nyilvánul, hogy kiveszi részét ebből a föladatból. A harmóniába hozandó elemek közül neki az emberiség kötelességtudásának és a gyönyörködés tehetségének szolgálása jutott osztályául, mert a maga kifejezési eszközeivel csakis erre alkalmas. Ha megszólal, reszonanciát kell keltenie a világ-érzületében. Mint ahogy a nagy művészi korszakok festői tették. Az emberi együttérzés sokféle fajtája illeszkedik az ő megszólalásának tartalmi körébe. Az emberiség lelkületével, a néplélekkel való összefüggés az ő tartalmasságának biztosítása. Nagy festészet éneikül az összefüggés nélkül nincsen.