A SUJET DIVATJA
Határozottan meglehet állapítani, hogy a sujet-től elfordult az érdeklődésünk. Mit ábrázol? — ezt a kérdést ma már leginkább csak laikustól lehet hallani. Legtöbben, képekkel foglalkozók, úgy vagyunk, hogy a legkedvesebb képeinknek sem igen tudjuk a sujet-jét elmondani. Csak színekre, formákra emlékezünk,esetleg néhány kontúrban letudjuk rajzolni a kép kompozícióját, de hogy "mit ábrázol" a kép : az erről való kérdezősködés hamar zavarba hoz. Megszokássá vált, hogy asszociációink a kép festői szándékai szerint csoportosuljanak, az irodalmi értelemben vett témáról, de még a pozitivebb értelmű sujet-ről is alig tudunk egyet-mást elmondani. "Egy akt meg egy félakt", "felhős táj erős-kék háttérrel", "fej skurzban" - - így és ilyenformán beszélünk képekről olyankor is, amikor közelebbről szeretnők megjelölni.
Természetes, hogy az irodalmi tendenciáknak a pikturából történt kiküszöbölése tett bennünket közömbössé a sujet iránt ; sokszor túlságosan, pozitív tudásunk ártalmára is, közömbössé, mert a mai piktura szemlélete és a magunk szubjektiválódott nézőpontjai egészen eltereltek a művészettörténetben helyénvaló és szükséges objektiv asszociációktól. Megállapítható, hogy korunk határozottan sujet-ellenes. Nemcsak a kép címe - - amely különben mostanában már szintén a fentebb jellemzett módon szokta megjelölni a képet , hanem tárgyi adottságai is kevés figyelemben részesülnek, szinte kevesebben, mint amennyiben a szándékok és eredmények mérlegének kérdésében részesülniök kellene.
Mert a kép festője számára még ma sem olyan mellékes a sujet, mint gondolnók, vagy mint sokszor ő maga is gondolja. Pedig a a festőt emlékeztethetné erre a témaszerzésnek már technikai nehézsége is ; a modellekkel, a világítás megrögzítésével és egyebekkel való bajok ; de a technikaiaknál sokkal fontosabb nehézség is : az, mellyel meg kell küzdenie akkor, amikor az ő egyéni festőszándékait leg-reprezentálóbban megmutató sujet-kört keresi, amíg - néha szinte öntudatlan küzdelemmel is - eljut addig a pontig, melyen festői szándék, kifejezésmód és sujet teljesen fedik egymást. Ez a találkozás fontos még azoknál a festőknél is, akik hangsúlyozzák a sujet minden szándékosság, csoportosítás nélkül valóságát, véletlenszerűségét, és mellékes voltát, akik csakugyan találomra kimarkolt, véletlenül vászonra szegett "élet-szeleteket" akarnak megfesteni. Végül figyelmeztethetné a sujet nem egészen mellékes voltára a festőt még valami: a sujet divatja.
Mert a sujet-nek is van divatja még ma is, a sujet-ellenes tendenciák korában. Elég a legközelebb múltba visszanyúlni példáért. A legutóbbi évtizedek kissé kompromittálták a csendéletet. Talán azért, mert a csendéletet a hollandi festészet teremtette meg, amely naturalisztikus aprólékossággal a csendéleli tárgyak anyagának minél tökéletesebb, minél anyagszerűbb másolására törekedett. Örökölték aztán és végképen lejáratták a csendéletet a német festő-akadémiák, amelyek még sokkal aprólékosabb, sokkal fantáziállanabb naturalizmussal ostromolták azt a célt, hogy az almába "szinte bele lehessen harapni", hogy a szőlőt "megkívánja az ember" és így tovább. Persze, a leglényegesebb különbség abban volt, hogy a hollandiak igazi festő-temperamentummal kezelték ezt a témát is és minden materiális hűség mellett mégis - hogy úgy mondjuk képpé, színné dematerializálták az almákat és szőlőket, melyek a német akadémikusoknál csakugyan megmaradtak almák és szőlők gyanánt... Az akadémikusok tehát kompromittálták a csendéletet, melyet a művészönérzet kiátkozott már csak azért is, mert ebédlődísz gyanánt igen használható burzsoa-cikk lett belőle. Az impresszionisták, akik egészen más festői szándékokat hangsúlyoztak, mintáz objektiv tárgyi hűség, magától a csendélet-témától is elfordultak, noha maga Manet és Renoir még itt-ott festettek csendéletet. A nature morte rehabilitációja azonban csak Cézanne-nal érkezett el, még pedig Cézannenak nem is működési, hanem elismertetési korszakával. Azóta aztán a Salon d'automne néhány év előtti nevezetes Cézanne-kiállítása óta, a fiatalok lelkesedéssel vetették magukat nemcsak Cézanne természetlátásának és előadási módjának - - tehát a lényeges elemeknek —, hanem Cézanne sujet-ének is másolására. A természetben élő nagy primitiv, a szűzlátású panteista, szerette a virágot és a gyümölcsöt, közelvaló holmi volt ez az ő egész emberi és festői életfelfogásához. A Cézanne-képek egy csapásra rehabilitálták a csendéleteket. A fiatalok nekiestek a gyümölcscsendéletnek és még arra sem gondoltak, hogy legalább a gyümölcs fajtájánál: megválasztásában dokumentálják a fontosabb dolgokban amúgy is alaposan kétségbevonható önállóságukat. Cézanne nagyon sok narancsot festeti, mire a Salon d'automne és az Indépendants falain egyszerre egész narancserdő virult ki, mely csak azért nem ingerelt szüretelésre, mert nem lehetett felismerni... Egyszóval a csendéletfestés egyenesen a legmodernebbek forradalmi divatjává vált és többé nem volt diszkreditáló "csend-életfestőnek" lenni.
De nemcsak ilyen eltorzulásokban lehet megfigyelni a sujet-t divatszerű hullámzását, ki lehet mutatni ezt a festészet egész történetén keresztül, még pedig a festői szándékokkal való fontos összefüggésben. Mert ez az összefüggés teszi számunkra a sujet kérdését fontossá. Nem lehet mellékes semmi, ami a festő leglényegesebb - tehát nem irodalmi és nem a hatásra vonatkoztatott, hanem tisztán festői szándékaihoz elvezet. És a sujet ilyen értelemben jellemző arra a festőre is, aki mellékes voltát hangsúlyozza.
Az impresszionizmus a maga művészi világ-nézletéhez képest tulajdonképen - a történelmet kivéve egy sujet-körtől sem idegenkedett ; a történelmi is csak azért nem felelt meg neki, mert egész vonzalmával az intim témákat kereste. E művészi világnézlet festői (és írói) témává avatta az élet minden jelenségét, minden kihasított darabját. Az impresszionisták fegyvertársának, Zolának fogalmazására gondolva, téma volt számukra minden életszelet, csakhogy a hangsúly a temperamentumon volt, amelynek szemléletén keresztül művészetté szűrődött. Új sujet-t talán csak egyet hozott az impresszionizmus : az utcát, közelebbről: a párisi utcát, ennek minden gazdagságával, különös lokális illatával. És ez az egyetlen tárgybeli invenciója végtelenül jellemző az impresszionizmus festői szándékaira. Az utca felfedezése azt jelentette, hogy nem a szónak régebbi értelmében vett objektiv "természet" a fontos, hanem a természetnek a festő szemén keresztül való szubjektiváló-dása. Ehhez képest tehát nem az a fontos, hogy a szó szorosabb értelmében vett természet alakításait, hegyeket, völgyeket, szóval tájakat festünk-e, vagy emberprodukálta utcákat, hanem az, hogy ki nézi, illetőleg ki festi a tájat vagy utcát, mennyit tud egy táj, vagy egy utca impressziójából megrögzíteni, mily atmoszferikus elváltozásokat tud megfigyelni itt vagy amott? És az utca, a maga folyton váltakozó gazdagságával egyenesen kitűnő és fölöttébb jellemző sujet-t adott az impresszionizmusnak : itt minden pillanat más és más benyomásokkal termékeny, ennek megrögzí-téséhez gyors kéz, gyors reakció és festői lélekjelenlét szükséges. Itt nem lehet pepecselni, "beállítani", verejtékezni. Az atmoszferikus jelenségek itt még bonyolultabbak, még gazdagabbak, mint a tulajdonképen i természetben ; itt nemcsak a nap szakának, a felhők alakulatainak, a levegő párás vagy páratlan voltának koefficienseiből alakulnak össze, itt ezeken kívül még a házak elhelyezése, füst, kipárolgások, szagok, sőt azt mérnök mondani : hangok is komplikálják, mert Claude Monet, vagy Pissarro egy-egy utcarészletén imagináció különösebb túlzása nélkül is szinte hallani lehet a lovak csengőinek tipikusan párisi utcazaját... Mindez, persze, onnan van mert ezek a festők az utca minden szín- és formajelenségének olyan egységes és olyan erejű benyomását tudják közölni velünk, úgy meg tudják markolni azt, amit egy elkoptatott szóval "hangulatnak" szoktunk nevezni, hogy szinte minden érzékünknek teljes kielégülést, teljes szuggesztiót adnak.
Az impresszionisták egyik legnagyobbjának, Degas-nak különös invenciója például a sujet területén : a balett ; legtöbb képe, de mindenesetre a legjelentékenyebbek, balleteuse-öket ábrázolnak. Ebben igazán semmi különösebb kapcsolatát a festőnek a balettel nem kell keresni, csak egyetlen kapcsolatot : azt, amely Degas festői szándékaira tartozik. Kétségtelen, hogy Degast a balett szín- és formajelenségei érdekelték különösebben, főként pedig az, ami a balettben a legjellemzőbb : a mozgás. A mozgásnak festőt mindenkor izgató jelenségeit nagyszerűen tudta megfigyelni itt ; és Degas művészetének egyik legjellemzőbb vonását meg is találhatjuk a mouvement szeretetében. Különben érdekes, hogy a balett-sujet is divattá lett. Degas után Forain és egy egész csomó művész kezdte rajzolni és festeni a kuliszák alakjait.
Érdekes a sujet nézőpontjából a táj festészet alakulásait szemügyre venni. Az objektiv feljegyzésekre törekvő hollandi festészet - az első tulajdonképeni tájfestészet - a pozitív jelenségekben minél gazdagabb, hegyes-völgyes, fákkal és állatokkal tarka tájakat szerette, szinte alig lehet megállapítani egy Ruysdael-táj inventáriumát. Ez természetes is, mert hiszen itt csakis ez a pozitív, megfogható anyagbeli gazdagság volt fontos ; a levegőnek, az atmoszférának itt még nem volt semmi mondanivalója. A XVI. Lajos-korabeli francia tájfestők - - Claude, Lorrain, Poussin - az irodalmi szempontból hatásosan csoportosított úgynevezett ,heroikus" tájakat szerették. A későbbi akadémikus festészet is a romantikus, hegyekben, fákban és vízesésekben bővelkedő, irodalmi értelemben "szép" tájakat kereste. Az impresszionisták voltak az elsők, akik a szerényebb, halkabb szépségű tájakat is észrevették ; házakkal, fákkal alig, vagy egyáltalán nem tarkított alföldi tájakat, szelíd, lankás vidékeket, melyek mellett a régiek kicsinyléssel haladtak el. Ez ismét csak természetes és a sujet-nek a festői szándékokkal való összefüggésére jellemző. Természetes, hogy az a piktura, amely nem a táj tárgyi tulajdonságait, hanem azokat az értékeket hangsúlyozta, amelyeket a festő egyénisége adott a képhez, nem kereste a tárgyiakban gazdag tájakat, hanem ellenkezően, örömét lelte az egyszerű pompátlan tájakban, melyek fölött teljesen úrrá lehetett az, amiben a primaer festői szándék törekedett kifejezésre : az atmoszféra, a levegő. Ezzel megszűnt a "festői" és "festőietlen" táj fogalma ; festőivé lett minden, amiben a festő a maga szándékai és kifejezésmódjaszámáraalkalmas tárgyat látott. És mivelhogy bizonyos tekintetben csakugyan a természet utánozza a művészetet, ez a piktura a nem-festők részére is felfedezte az egyszerű tájak szépségét. Az igazi természetkedvelő nemcsak Svájcnak a Baedeckerben két csillaggal jelzett pontjain tudja a táj szépségét élvezni, hanem bárhol, az alföld bármilyen eldugott tanyáján.
A sujet divathullámzását bizonyítja az is, hogy mostanában nem igen festenek történelmi képeket. És nemcsak az alkalom hiánya az oka ennek, nem is a történelmi érdeklődés csökkenése. Hiába is akarják mesterséges módon vezércikkek segítségével életre kelteni a történelmi festészetet. Amíg maga a festészet nem fordul a maga festői érdeklődése, festői szándékai kapcsán a történelmi tárgyak felé, addig aligha fognak történelmi, legalább jó történelmi képeket festeni. Az impresszionizmust - mint mondottuk - csupa intimitás érdekli, a nagy vásznakon nincs mit keresnie. A "kompozíció" problémája nem érdekelte, nem izgatta többé. Ezt is az akadémikusok Piloty és követői - járatták le a maguk verejtékes szorgalmi sablonjaival. Puvis de Chavannes a maga habár természetesen már egészen más, modern értelemben vett — kompozícióival csaknem elszigetelt jelenség maradt. Nyilván egy olyan nagy, ízig-vérig festőnek kellene támadnia, mint Delacroix, hogy életre keltse a történelmi tárgyak aktualitását. Delacroix bele tudna kapcsolódni a a festészet mai vágyaiba hiszen képei alapján ő még ma is a szó legjobb értelmében modern piktor.
A sujet egyébként, természetesen, a festői szándékok kérdésén túl az alkotás lélektanának egész csomó gyökérszálával függ össze. Hogy holmi bonyolultabb analizis helyett itt csak egy a laikus számára is feltűnő összefüggést konstatáljunk : a sujet kiválasztásában és előadásának mikéntjében megnyilatkoznak a festőnek nemcsak festői, hanem világfelfogásbeli szimpátiái is. Nem is kell az olyan szélsőségekre gondolnunk, aminők egy Toulouse-Lautrec, vagy egy Gauguin példája ; nem kell egy festőnek sem züllött kabarék asztalaira, sem tahiti-i kunyhók fagerendáira pazarolni alkotásait ahhoz, hogy vonzalmait megfigyelhessük.
A festő korának miliőjén tükrözteti világszemléletét; viszont ebből a miliőből az ő egyéni világszemlélete választja ki és adja át nekünk a legértékesebb adatokat, kor-dokumentumokat. A valóság száraz, objektív, egyé-nietlen másolása még dokumentumokban is sokkal kevesebbet ad nekünk, mint a vérbeli művésznek a valóságot a maga egyéni képére átformáló közlése. A hetvenes évek párisi emlékéből sokkal kevesebbet mondanának el e korbeli leghűbb fotográfiák, mint Renoir nagyszerű emberábrázoló művészete. Ez a a művészet csodálatos gazdagságban mutatja meg ugyanazt a parisienne-t, akit az irodalomban máskép, másnemű művészettel Henry Becque adott át az elkövetkező generációknak. És a "Páholy", a "Moulin de la Galette" vagy a "Les canottiers" sokkal többet közöl velünk ama kor emlékéről, mint Zola verejékes adatgyűjteményei.
Watteau lebbenti fel a függönyt a legrámutatóbb lendülettel a Lajosok felszínes, de graciózus udvari életéről. Itt Gavarnitól és Daumiertől, amott Goyától kapjuk a legértékesebb korintenciókat. A hollandi festészet naturalisztikus szándékaiból önként következik, hogy ez a festészet tele van dokumentumok kai. De még az évszázadokig egy elhatárolt témakörre utalt vallásos festészet is mily sokat mond el egy-egy gazdagabb meglátású festő koráról. Hogy csak véletlenformán emlékezzünk, mily sokat tudunk meg a Gozzoli pisai freskóiból a quattrocento, vagy a Veronese "Kánai menyegző"-jéből a cinquecento emberéről! A vallásos téma keretén belül mennyi adalékot köszönhetünk nekik kortársaiknak nemcsak külső, hanem legbelsőbb életéről is... így kapja vissza a miliő a festőtől azt, amit a festő a miliőnek köszönhet.
BÁRDOS ARTÚR
