A RAJZOLVA-OKTATÁSROL
Nem erőszakkal, csak némi előlegezéssel így nevezem el azt a szabad vállalkozást, amivel a rajzoktatás új ösvényeket vág magának, hogy arravaló területeket a kultúrába vonhasson.
Mert sok más kérdés mellett a megismerés fokozatos haladásában a rajzolás is feleletre talált, mégpedig olyan kedvező kilátásai nyíltak, hogy most már mer terjeszkedni is, s mind nagyobb szerephez jutni nemcsak az egyesek lelkében, hanem még a közoktatásban is.
Hiszen lassan-lassan mindenki előtt nyilvánvalóvá lesz, hogy a lerajzolás maga nem valami boszorkány-mesterség, nem valami vele született külön adománya múzsacsókos lényeknek, hanem az ember szellemi fejlődésének velejáró és formai kialakulásának legfőbb tényezője.
Csak egy rövid epokára maradt ki az általános kulturmunkából, mert empirikus mellékutakon járt, de addig is alattomban a látás meghordta a szükséges formai kellékeket a szellembe.
Ezentúl nem alattomban fog a látás működni, hanem szabadon. Hogy szabadsághoz jut, a legelső ténye az lesz, hogy az írást odább szorítja avégből, hogy az is az őt megillető helyre kerüljön.
Mert úgy-e, amint gyors ütemben rójuk a sorokat, apró betűket vetve, eszünkbe se jut, hogy az ábécé hány évezred rajzainak, forma megfigyelésének a leszűrődése.
Senki rá se gondol, hogy mekkora nagy munkába került, míg a tárgyi és cselekményt megfigyelés ilyen abstrakt formába került, mint ez az írás.
Hát amíg elvont érzelmek új, közölhető alakba jutottak, mennyi magyarázó szöveg és kép, mennyi szimbólum olvadt egybe! Mint a gyémánt óriási hegyek belső evolúciójában úgy tömörültek a megfigyelések a szenvedés nagy nyomásai közt a szellem gyémántkövévé ; fogalommá. S ebben az evolúcióban az alapvető munkálatokat a rajz, mint a formai megfigyelés legprimitivebb kifejezője végezte. Bár igaz, hogy kezdetben csak a nagyon kiváltságosak agyában termékeny ült meg, s jutott új alakba a megfigyelés azok számára is, akiknek a látása gyenge volt saját megfigyelésekre.
De rohamosan általánosodik egy bizonyos fokon túl, s akkor aztán mindig többen látnak saját szemeikkel, mégpedig egyénien és öntudatosan.
És egyszer csak általános érdekűvé lesz a rajz is, mint a beszéd, mint az írás, mint az ének.
Nem is olyan nagy ideje még az írásolvasás is csak a kiváltságosaknak, avagy a harcra alkalmatlan véznáknak jutott osztályrészül, ma pedig paragrafus csavarodik a nyaka köré annak, aki nem taníttatja a gyermekeit, s akik véletlenül kimaradnak, no hiszen sanda szemmel kiséri, a mindenüvé belátó statisztika.
Így lesz a rajzzal is.
Amint a köztudatba jutott, hogy a rajzolás maga, mint ilyen nem akar művészet lenni, csak azzá lehet, azonnal széjjel fut, mint a kéneső annak a megértése is, hogy milyen szükséges velejárója a szellemi tevékenységnek, mint a beszéd, ha nem szónoklás is, mint az ének, ha mindjárt nem is zeneszerzés.
Csak a rajzolás lényegével kell tisztába jönni, s azonnal kínálkozik alkalmaztatása is, mint fontos kultur-tényezőnek.
Igaz, eltűnik feje fölül az régi aureola, amit a céhbeliek olyan szívesen kerekítettek föléje, és majd csak mosolyt kelt az a misztikus fénykör, amivel a művészet révén körülvették. De viszont feloszlik a homályos fátyol is, amin keresztül előítéletesen sejtették, s emiatt helytelenül alkalmazták. Új alkalmaztatása pedig olyan önmagából eredt fényt ad neki, ami világítóbb lesz, mint a régi dicsfény.
Ha csak egy kicsit visszatekintünk arra, hogy honnét fejlődött a beszéd és az írás, mindjárt szembeötlik a rajzolás fontos szerepe, s önmagától kínálkozik a közoktatáshoz.
Ami csak bennünk, lelkűnkben kavarog, az mind tárgyi benyomások, cselekmények nyomán kelt. Legföljebb azt nem tudjuk, hogy e benyomások mikor érték lelkünket. De bár milyen finom érzés legyen is, ha kifejezéssé akar lenni: szimbólummá kell lennie, vagyis képpé, s csak ebből evolvalódik tovább új formába, rajz, hangkép, avagy teljesen abstrakt írássá.
A szavakat nem az égből kürtölték hozzánk angyalok, hanem az öt érzékünk fáradságos munkája olvasztotta össze hangokból, képekből.
Elgondolom e szót: vágy, s mielőtt kiírnám agyamban a képek valóságos felvonulása kezdődik a fantázia panorámájában, s e képek mindegyikével ki lehetne fejezni. Majd megzendül fülemben a rezgések másnemű játéka, a zenei, s ez is ugyanerről a fogalomról mesél.
De már érzem, hogy lassan elhallgat a zene, a hosszadalmas képek is komprirnálódnak — Ifigenia elmegy a tengerpartról, a hullámok bejebb maradnak — a magyarázó szövegek összeolvadnak, mindig rövidebbek lesznek — már csak egy név: míg egyszerre a sóhajos zene, a lila színek, a sárga levelek, hullámvonalak összefolynak, elmémben kialakul a fogalom, s tollam percegve írja: vágy.
Hogy hány költői kép, mennyi könny rejlik e szóban, csak akkor tudjuk, amikor teljes jelentőséggel ég lelkűnkben valaminek a beteljesülése, s ajkunkra tolódik e fogalom, amely most már minden érzésünket fedi.
Lám, a fogalmak ezen nagyhosszú kifejlő-dési processzusán viszi át gyors ütemben a fejlődő gyermek-emberiséget a rajzolva-oktatás avégből, hogy szellemük felépülése olyan fokozatos legyen, mint a világtörténeté.
Így óva hárul el a múltból összehalmozódott, s minden kép nélkül, az agyba ömlő kész, elvont fogalom, hogy ne foglalja el idő előtt a kis zsenge agyak várakozó sejtjeit.
Mert hiszen oda még, ahhoz a fejlődési fokhoz először a fogalom eredeti képe való, nem pedig a száraz abstrakciója.
Gyermeknek az való, amit az ő felénk öt érzéke, mint öt kis gyengelábú őzike, az agyába meghordani képes: tárgyi benyomások és cselekmények az ő világából — aztán ezek világos képei — s csak azután a képek leszűrt fogalma majd nagymessze e fogalom írásos szimbóluma.
Íme a természetes egymásután:
Jön a látás, hoz valami formai jelenséget. E kép lerakodik az agyba.
Most jön ama formai jelenség jól megrajzolt képe.1 Az eredeti benyomás erre meg-erősül. Ehhez minden fáradság nélkül kapcsolódik a fogalom. Csak kérdezni kell: "anya mi ez? apa, hogy hívják azt?" S jön a felelet: madárka. Egyszerre megragad, hiszen az agysejt rég várt reá.
Hanem így még nem elég. Ezt ismételni kell tízszer, százszor. De mondani, s úgy felidézni, olyan unalmas. Ekkor jön a naiv rajzocska, az a megvetett, fel se vett, kicsúfolt ákom-bákom: "Ez itt madárka", s kikerekedik valami irka-firka a felnőtteknek, de olyan fontos és szent a gyermeknek. Ez az igazi leckefelmondás, amit nem terhel semmi követelés, csak magától fakad.
Ez a teremtés első stádiuma, a chaosz, az irka-firka, ákom-bákom, de egyúttal a legérdekesebb időszak. A jelen és a régmultak: benyomás, annak képe és elvont abstrakciója, mint a víz, meg az olaj s valami kőzet kavarognak az agy forraló lombikjában. Mikor lesz ezekből világ?! De milyen hamar kerekedik ki a szellem gyönyörű világa!
És a szellem ezen isteni kialakulására figyel a rajzolva-oktatás. Az öt érzék minden természeti benyomását öntudatosan újrakéri, felidézi, új formába gyúrja, minden oldalról kitisztítja, s úgy teszi az emlékezet polcára.
Nem lehet a benyomásokat csak úgy összevissza hányva elrakosgatni, mert hiszen a látás csupa ferdeségeket hoz: a szemsugárba összeérő jegenyesorokat, az enyeszpontba futó háztetőket, ferdének látszó kockákat, vonalaknak látszó lapokat. Egész "földrengés után" a csupán látáson alakult benyomás.
De jön a nagy tapasztaló, az öreg pozitivista Tamás, a tapintás. Ez mindent megnéz s megmondja, hogy a jegenyesor párhuzamos, hogy a kocka nem ferde stb.
Így tisztulnak öntudatosan a képek, így erősödik a megfigyelés, s így alakul ki egy új világ, a szellem világa.
Lám, ezért fontos a rajz, ezért kezdődik az inváziója, azért kell, hogy meghódítsa a közoktatást.
Mert elmondom azt is, hogyan volt régen:
Az öt érzék munkájára fittyet hánytak, mert "nincs a nap alatt, ami már ne lett volna", s ami benyomás volt, azt a pedagógia, mint az emberi bölcseség maró-lúgja, mind megolvasztotta már, s kiöntötte abstrakcióba.
Aztán nagy leleményesen kitaláltak egy kényelmes, szellemi központi tápláló-rendszert, amellyel olcsón és minden más érzék mellőzésével nyolcvan-száz gyermek agyába egy szerre ömlött a fülkagylón át vezetékcsöveken a megolvasztott sok benyomás, mint híg tudomány.
Így aztán, amit a szemlélődés várt, amit a tapintás keresett, amit egyedül a szaglás talált volna meg, az mind könnyű szerrel le-csurgott a fülkagylón keresztül s ellepte az agy szomjas medrét. Gyűlt, gyűlt, s lett belőle a mai általámos műveltség holttengere, amelyben a saját benyomások elpusztulnak, ahol szerves élet nem kel, s csak elvont vegyiösszetételt mozgatnak az élet viharai.
Úgy, de most új források fakadtak a haladás méhéből, s minden akadályon keresztül folyóvá dagadva sietnek a holttenger felé.
Ezek az egyéni, öntudatos műveltség apró patakjai, amelyeket a rajzolva-oktatás gyűjtő medre nagy folyóvá dagaszt, s beléömölve a tengerbe, új tartalmat ad majd a nagy medernek is. Hiszen mostrnár hány szülő tudja ezt s őrzi nagy óvatosan, hogy gyermekeiben mind az öt érzék elvégezhesse a maga munkakörét, hálát adva a Nagymindenségnek, hogy mind az öt épen dolgozhatik. Résen áll a szülő és lesi magzatai attól a pillanattól, amikor először néz a fény után, amikor először tapintja meg az édestejes emlőt, s amikor figyel az altató danára és megnyugszik, tudva, hogy elkezdődött gyermekében az érzékek nagy munkája, s hogy egyik se hiányzik: az öt érzék dologba állt.
És ezek a jó munkások nem is szűnnek meg addig, amíg az élet tüze hajtja az organizmust. S míg a négy kis végtag folytonos mozgásban tüzeli a szervezetet, addig az öt érzék fáradhatatlanul hordja a benyomásokat.
Majd a közoktatás is feloldja a gyermekek szemére kötött kendőt, leveszi a gyakorlati munkától elvont kezecskékről a bilincset, belátva, hogy úgy is elég a szerencsétlenül született vak és siketnéma, s nem fog ő is készakarva vakokat és bénákat nevelni, akiknek aztán nem győz semmiféle rendszer elégséges megélhetést termeltetni azokkal, akik a közoktatáson kívül, s amellett egészségesen maradtak.
A szülőknek könnyű megérteni, hogy a gyermek is ember: kicsi ember, aki a saját korát éli. Az ő korának is megvannak a saját alkotásai, amelyek reá nézve szentek.
Ilyen szent alkotás az ő nagy elfoglaltsá-gos készülődésük, hogy rövid pár esztendő alatt elérjék a tovahaladt kultúrát ezeréves utain. Minden gyermek más történeti pontról kezdi el az útját s mind más pontjára ér a kultúrának.
A kultúra végpontjára csak a kiváltságosak jutnak el, a többi bizony csak elfeneklik ennél vagy amannál a történelmi foknál, de mindnyája tovább érne, ha maga a közoktatás is a gyermek-embert látná, s benne a jövő kultúra csíráját tisztelni és nem oktatni akarná a gyermeket, csak segítségére lenni a törekvéseiben.
Ehhez a gondolathoz simuló mozgalom az, hogy az elemi iskolákban egy egészségesebb irányban kezdik a gyermek lelkét a saját utain engedni. Ha öntudatosan, ha nem, denique ama fennebb említett rajzolásnak, ami minden gyermekből kitör, a közoktatás is felismerte nagy jelentőségét, s most sok jóakarattal igyekeznek pótolni az elmulasztottakat.
Még ma ugyan idegenül, hogy ne mondjam hihetetlenül hangzik ez még sokak előtt, akik nem tudják megérteni, hogy ugyan mi jelentősége lehet annak a formátlan irka-firkának, amit a kisgyermekek rajzolgatnak.
Evvel a hitetlenséggel szemben nem vigasztal az se, hogy így volt hajdan a műalkotásokkal is: rátapostak s nyilakat lődöztek beléjük, míg vagy hozzászoktak azok megbecsüléséhez, mint a pusztai bikák a vasúthoz, avagy meg is értették lényegükben.
Mindenesetre jó lesz, ha mielőtt valaki lekicsinyelné a gyermek irka-firkáit, ugyan kisértse meg őszintén: idézze, a forma-világot irónja végére.
Lássuk, mit rejt agya ebből a véghetetlen nagy forma-világból! Nézzük, tud-e gomblyukában viselt sok kis virágból csak egyet is tisztességesen emlékezetébe idézni. Pedig hej, megszámlálhatatlan sok kis virág van, amikre rátaposott!
Én tudom, hogy ön a kis ujjában tartja az egész műtörténetet. A babilóniaiaktól máig eltudja sorolni az összes művészeket, akik valamit alkottak, hát alkosson ön is valamit, rajzolja le nekem az óráját, amit százszor vesz elő egy nap. Ugy-e, nem kutyorodik bizony az irónja nyomán még annyi sem, amennyit akármelyik bábos-inas oldott cukorból a tészta-szívre folyat.
Már pedig ezt bátran írjuk akármilyen nagy szellem rovására, kijelentve, hogy bizony egyoldalú az ő nagy tudása és félő, hogy az is a fülkagylón csurgóit le hígított abstrakció-képen, amit a műtörténelemből tud. S a környező gyönyörű forma-világ csak zavart chaos-képen kavarog az agyában, s amit a saját nagy-szellemének tart, az a mások vagyona, amit elrabolt, s jogtalanul pazarol.
Akinek a lelke puszta abstrakció, olyan terméketlen az, mint a Karsztok: múlt idők kultúrája elhordta minden zöldelő fáját, s most a költészet énekes madarai messze kerülik lelkét, csak a bóra csapkod havasesőt az arcába.
Szerencse, hogy csak éppen a modern, úgynevezett "művelt" emberek estek messze a saját tapasztalati formai benyomásoktól, s az ezt követő rajztól. Nekik alig is jutott más belőle, mint a műkritikákból megragadt céh-beli kifejezések.
Már a gyakorlati élet munkásai közelebb vannak hozzá, mert hiszen nem tudnánk semmiféle iparágat elgondolni, amely nem a rajzra támaszkodnék, s amennyiben nem tudnak az iparosok rajzolni, az mesterségük rovására is esik.
Azért siet a rajzolva-oktatás a gyermekiélek még letarolatlan őserdejében utakat vágni — a buja humuszt a kultúra új formáival és szíriéivel beültetni — mielőtt az álkultúra a haladás nevében elhordja minden fáit, s vele a termőföldet is, csupasz fehéren hagyva az abs:rakciók szikláit.
A fornrilaiás primitiv korszaka már elmúlt. Új színekre és formákra szomjúhozik ez a sok ideig szürkét és feketét viselt gyász-kor.
S ha pár generáció szorgalmas öntudattal fáradozik, s folytonos megrajzolással és lerajzolással ismételve a benyomásokat, tisztult képeket tud az agyba elhelyezni, akkor a kívülünk élő úgynevezett pozitív világhoz a folytonos összehasonlítás révén benső világunk mindinkább közeledik, s ezáltal hihetetleünl meggazdagodik a lélek.
Mint egy képzelhetetlenül nagy múzeum üvegszekrényeiben elrendezve élnek a föld összes formai ki-alakulásainak képei. Szigorú őre e múzeumnak, az emlékezőtehetség úgy rendezi, hogy könnyen hozzáférhetők legyenek a képek, s ha jön a nagy látogató, a fantázia, készséges örömmel nyílnak fel a szekrényajtók, hogy teremtő kedvvel dúskálkodhassék a gazdag szellem világban.
Hihetetlen termékeny erőre jut majd a teremtő zseni, s nemcsak a föld formái alakulnak át szelídebb hajlásúvá tekintete alatt; nemcsak itt lehelnek édesebb illatot reá a virágok, hanem belenéz az űrbe s keres még a földünknél is nagyobb csillagzátoknak helyet, ahova teremtő erejének új forma-világát, új életformáit elhelyezhesse.
Van a végtelen haladásnak tennivalója özönével, s ezt átérzi az ember is és teljes erővel azon van, hogy munkálja a Végtelent.
Hiszen úgy száguldja ma már körül a földjét az ember, mint a kis csikó a káposztás kertet.
Azért kell megerősíteni az agy befogadó képességét, hogy a gyors közlekedés révén kínálkozó benyomásokat felfogni és megtartani képes legyen.
A most utazó legtöbb ember csak azt látja meg, amiről olvasott, szinte csak ahhoz keres bizonyítékot, s ha meglelte, vágya kielégült, nem is kutat tovább. Ezeknek olyan tiszta, átlátszó minden, mint a víz vagy sötét, tömör, mint a kőszén. De a formalátó ugyanott nyüzsgő életet fog látni, a formák billió variációját, mint a mikroszkóp alatt a tudós
S hát mindezt azok a primitiv rajzocskák ígérik?
Vagy igen, csak meg kell érteni a nagy jelenséget.
Éppen úgy, amint az írás-olvasás elterjedése meggazdagította kunyhók és paloták lakóit egyaránt s e réven összeértek kelet és nyűgöt, észak és dél, — olyan ígéreteket kötünk a formalátó, öntudatos benyomásokat gyűjtő világnak.
Amint nem az a fontos, hogy az ötéves gyermek le tudja írni az abc-ét, hanem az, ami ennek az ő tudásának a nyomán kel: éppen úgy nem az a lényeges, hogy ugyanaz a kis gyermek le tudja rajzolni a tintatartóját, hanem az, ami az ő pontos és öntudatosan vezetett megfigyelése révén lelkében lerakodik.
Lerakodnak pedig olyan szín- és formatiszta benyomások a rajzolgatás révén, amik nem szükségkép a művész szellemi kellékei. Az övé is, de első sorban az embere, minden emberé, mindnyájunké.
Sőt, hogy világosabbak legyünk, tovább fonjuk: éppen itt kell hogy elszakadjon a régi felfogásból az új. Éppen itt lépünk át az új felfogásba. Mert csak most jut mindegyik a lényegéhez: egyrészt az iskolai rajz, mint legfőbb oktatási tényező, másrészt a pusztán művészi rajzolás.
Ebben rejlik a hozsannával üdvözlendő újdonság, hogy a rajzról való felfogás változott meg a tanítás terén, nemcsak a rajztanárok munkakörét illetőleg, hanem az egész tanügyi vonalon át, be a dedókba, a gyermekszobákba — egész a bölcsődalig!
És hogy jön az új felfogás, örvendve csatlakoznak hozzá a régen hozzá vágyott, de büszkén elutasított vérrokonság: a földrajz, a természetrajz is. Ujjong az irodalom is A pegazus szárnyát lengeti, mert tudja, hogy ezután ismét igaz benyomásokból kelt rímek csengenek a poéták ajkán.
A rajz pedig, hogy sarokba vágta a "grandé Art" őst kimutató kutyabőrét, mintha nagy tehertől szabadult volna meg, boldogan simul a közoktatáshoz.
Így ölelik át az egész érzéki külvilágot gazdag színével, formáival s felemelik az ember szellemét egyrészt, hogy megértse a multak produkciót, másrészt, hogy megértse a teremtő nagy mindenség törvényeit.
S a haldokló felfogás a rajzról?
Feladatom szerint avval is kellene foglalkoznom, hogy miként fogták föl régen a pedagógia szempontjából a rajzot.
Mert, amint már ez elkerülhetetlen, nagy elvi harc folyik a céhbeliek között a kultúra-csatatér egyik szárnyán.
Látom a harcolókat. Bensőm gyengébb felében egy egész üteg dialektika ágyút állítottam fel, jól megtöltve csattanós érvek robbanó golyóival.
Csak egy mártás s sziporkázva gyullad fel a sor előítélet mind a két részről.
De milyen csúnya volna ez!
Hiszen jól tudom, hogy az előítélet nem rosszakarat, hanem csak hályogos látása ugyanannak az igazságnak, amelyért e percben serceg a tollam.
Hogy rosszul sejtett alakját rosszul alkalmazták, az természetes.
Szerencsére a harcolók között az Igazság maga már folyamatban van. Az ifjúság maga rég átvette már születése történelmi foka szerint az új formalátást, a rajzolva-tanulást, s gyakorolja, amíg az öregek csatáznak.
Ez a csatározás se folyik hiába: szem előtt van folyton a kérdés s fülelnek az érdekeltek.
Hogyan tanították régen a rajzolást s hogyan tanítják most, jaj, ki sem tudom fejezni írással, hogy milyen mellékes kérdés az egyelőre!
Ezek a most még teljesen fölösleges részletek.
Annyi volna e fölött tanakodni, mint a ma született kisleánynak a báli ruháit megcsináltatni.
Azt úgy is tudjuk, hogy a régi fölfogáshoz a maga eljárása a sok gyakorlat folytán túlontúlfejlesztett. Az is érthető, hogy akik az új felfogást alkalmazni akarják, gyakorlat híján ezer hibába esnek.
Kár erről még beszélni is!
Ott a lényeg, hogy a rajzról való felfogás megváltozott —: mint legfőbb tényező, beköltözött a közoktatásba.
A közoktatás nagy lakomát csaphat ennek örömére, hej, de ünnepel a művészet is ám, mert ezentúl csak a hivatottak járják virágos mezőit.
Ismét meglátták hajlamuk vezércsillagát és követhetik is.
Rohan is utána az egész sereg az új ösvényeken, ahol ezer új benyomás éri őket lépten-nyomon. Ezeket az új benyomásokat most jegyezhetik.
Azelőtt csak titkon, óraközben, a padok alatt elrejtve jegyezgethették saját megfigyeléseiket, az oktatás háta megett.
Most se kell, csak szabad nekik. Azelőtt elhányódtak ezek a rajzocskák, most gondos kezek összegyűjtik.
Közöttük böngészve, százával akadnak, amik nemcsak csodálkozásunkat hívják ki, hanem egyszerűen ámulatba ejtenek.
Egy őserdő össze-visszanőtt, szinte átgázol-hatatlan világa ez, néni pedig a nyugoti kulturföld tartalmatlan ízű, műtrágyával kierőszakolt gyümölcse lóg egyesével meszelt törzsű fákon. Százával kellene idézni, ha e lap keretében lehelne, a szebbnél-szebb rajzocskákat.
A legprimitívebb sejtoszlástól az emberi tökéletes formákig, minden átmenet képviselve van e rajzocskák között.
Láttam egy falusi gyermek agyának kezdetleges sejtvilágát. Rajzpapirját a legnagyobb szorgalommal telerajzolta geometrikus alak-zatú sejtekkel egyik sarkától a másikig, egész tömötten.
Hol van az ő világa még s mégis milyen érdekes belelátni. A teremtés titkai, a fejlődéstörténet rejtelmei nyilvánulnak meg e rajzokban.
Láttam a részletmegfigyelések valósággal megdöbbentő példáit, mikre felnőtt ember képtelen volna.
Hogy idézzem, egy kalotaszegi parasztfiú (mind csak elemi iskolás) anélkül, hogy arra tanították volna, először az épületek alaprajzát ábrázolja fel s csak azután a templomot annak megfelelően.
Szinte már patologikus eset egy gépész fiacskája. Ez a villanyos kocsikat, automobilokat, pesti nagy középületeket olyan megdöbbentő részletességgel, az arányok olyan pontos megfigyelésével rajzolta fel fejből, hogy maga a tervező építőmérnök se tudná megközelíteni. Még az orvosok is elámulnának, hogy mikor vonult be és egyáltalában hogyan fér el annyi részlet olyan fiatal agyban.
Hát az a sok kis poétikus rajzocska? A leánygyermekek finom-finom hajszálmegfigyelései!
E rajzocskákat szemlélve, még a paragrafussá csavarodott észjárás, legkeményebb pedagógus-szisztematikus is kell, hogy ellágyuljon és sarokba vágva minden nagynehezen kieszelt módszerét, belátja, hogy most nem azon kell törni a fejét, mit tanítson, hogyan tanítson, hanem, hogy miként nem zavarja a gyermekek ezen elfoglaltságát, és hogyan legyen, ha kell, a segítségükre.
Ha valaki régebben végignézett a katedráról, teszem: ötven gyermekfejen, döbbenve láthatta, hogy az igazi intelligencia gyémántja csak néhány szemből sugárzott ki, az se a katedra felé, hanem kifelé az ablakon. A katedra felé csak néhányé sugárzott betegesen, a felszított ambiciótól tüzelve, egynéhányé fáradt szorgalommal figyelt, hanern a zöme, fájdalom, csak halványan pislogott mélyen bent, a nehezen mozduló anyagban.
Ezen a tehetetlen tömegen tört össze minden jóakarat.
A nehezen ébredő szellem reggelére kellett ennyi ideig várakozni.
Ezt a reggelnapját frissen tolják fel a horizontra a gyermekek.
Most figyeljünk.
Nézzük csak, hogy nyomul előre az elemi iskolákból egészségesen, a saját megfigyelésein felépült gyermeksereg.
Ezek megváltoztatnak mindent. A középiskolák sokat hangoztatott reformja az ő kezeikben van.
Mert végtére is, ezek teszik az oktatókat azzá, amilyen kívánatos.
Olyanná lesznek a tanárok, amilyen a várakozó szemsereg zöme, s nem megfordítva.
Ne várják a jobbulást, a reformokat a tanügyi erőktől.
Ők tartogassák jóakaratukat arra az alkalomra, amikor egy egészségesebb elem kerül padjaik közé. Akkor legyenek résen, ne most akarjanak félig tett intézkedésekkel látszólag mindent jóvá tenni.
Elsők a szülők. Ők lássák meg először az ébredő gyermekszellem napsugarait a rajzocskákban.
Aztán az elemi iskolák karolják fel.
És amit ezek építettek, ne rontsák el a középiskolák.
S ha a reggel eljött, észre se vesszük, egyszer csak azt a jelent éljük, amit jövőnek láttunk magunk előtt.
Jelenünk, mint tisztes múlt, félrevonul.
De még alig helyezkedtünk el, máris új jövő dereng.
