BUDAPEST BARÁTAI. Budapest legelszántabb és legügyesebb ellenségeit kellett volna itt összegyűjteni: — ezt mondotta valaki Budapest barátainak első, nagy és igen népes gyűlésén. Nem nagyon mélyenjáró bölcsesség, de találó. A nagy tömeg, mely úgyszólván minden alakuláson jelen van, lehet közömbös. Az a kicsiny, de válogatott csapat azonban, mely az idők folyamán, különböző helyeken, különböző alkalmakkor sok kellemetlent mondott el Budapestről, mint szociális egységről, mint városról, igazgatásáról, közlekedéséről és nem utolsó sorban formájáról, művészetéről — amely szóval örökös házsártoskodása révén valósággal Budapest ellenségének mutatkozott — ez a csapat végeredményben bizonyára igaz és lelkes jóbarát. Nem sokat kell levakarni a mindig elégedetten, mindig dörmögő kritikusról: igen hamar előtűnik az az ember, akinek valósággal fáj az elmaradt, a rossz levegőjű, vagy bármiben hibás Budapest, aki ennek helyén, ha nem is méretekben, de minőségben tökéletes alakulást szeretne, olyan világvárost, melynek kiválósága pótolja tradícióinak hiányát.

Emlékeket beszerezni nem lehet és a leggondosabb akció, a legjobb barátok sem csinálnak Budapestből Velenczét, Veronát, vagy csak Nürnberget. Nem is erről van szó, nem is szabad, hogy az akció művészeti részében a konzerváló hajlandóság túlságosan kidomborodjék. Budapest igen nagyszámú barátait ezentúl is az úgynevezett ellenségeknek, a kifogásolóknak, a tiltakozóknak kell megtanítaniuk arra, hogyan csinálható meg a legmegfelelőbb és a legjobb módon az a Budapest, amely ma készül. Művészi tekintetben: hogyan válhatik nekünk élőknek kellemessé és üdítővé, hogyan tölthető meg értékes objektumokkal, melyeket nyugodt lelkiismerettel hagyhatunk az utódokra. Egy agitáló kisebbségről van tehát szó, mely az igen nagy többséget s elsősorban magát a városi admfnisztrációt rászorítani igyekszik, hogy legjobb tudása, ízlése és lelkiismerete szerint megállapított igazságait elfogadja és megvalósítsa. Az agitációnak, mai helyzetében élőibe, hogy egyszerre olyan nagy tömeget tudott megkapni s együtt van vele a hivatalos Budapest. Tudjuk persze, hogy mihelyt konkrét kérdésekről van szó — egy utcanyitásról, egy ház lebontásáról vagy megtartásáról, egy térrendezésről, egy szoborról — akkor a ma élénken helyeselt általános művészeti elvek gyakorlati érvényesítése mindjárt váratlan akadályokba ütközik. Mindegy: azért a mostani érdeklődés, a jó hangulat, a jubileum s a szentimentális ellágyulás, mely vele jár, nagyon alkalmas a városvezetés művészi elveinek a szokásosnál hatásosabb propagálására.

Egy nagyszabású városművészeti programra: ez sokkal nehezebb és elágazóbb feladat, semhogy megoldása beférne a keretek közé. S különben is ez Budapest barátai, az új egyesület dolga. Nem árt azonban feljegyezni néhány tennivalót a leg-aktuálisabbak közül, a legközismertebb jelszavakkal kapcsolatosan.

Kezdjük az úgynevezett műemlékekkel. Mindenki tudja, aki valaha a legfelületesebben is foglalkozott velük: nem minden műemlék, amit annak tartanak. Nem minden rozoga, százesztendős régibb ház érdemes arra, hogy életét minden áldozat árán meghosszabbítsuk. A lokális érdeklődés, a hozzá, nem értők beleszólása igen gyakran csinál lármát emlékek miatt, melyek rég megértek a csákányra. Azonban magyar és a budapesti állapotokat tekintve még mindig több az igazi, értékes kövek barbár szétdúlása, mint az indokolatlan és elfogult emlékistápolás. Mi a teendője Budapest barátainak? Mint csaknem minden egyéb esetben, nem a közvetlen cselekvés, hanem egy agitáció: rászorítani Budapestet, hogy vegye számba művészi vagyonát, ahogy hivatalosan mondani szokás, törzskönyvezze emlékeit s még érték szerint is bizonyos sorrendet állapítson meg közöttük, szóval jelölje meg, melyek azok az építmények, amelyek bár nem nélkülöznek artisztikus tulajdonságokat, végső szükség esetén mégis feláldozhatok. Erre a körülményre ugyanis egy aránylag új és modern városnak számítania kell. Jöhetnek helyzetek — s ezzel legjobb előre beszámolni — mikor nem a művészi kérdés a döntő fontosságú s mikor kár volna makacsul ragaszkodni hozzá. Elvégre a művészi érték is elhatárolható s a gyakorlati felhasználással hozható bizonyos egyensúlyba. Budapest valamelyik — még nem szervezett — barátjának egy kis újságcikkében olvastuk néhány hónappal ezelőtt, hogy külföldi mintára régi s már lebontásra ítélt épületeknek legalább bizonyos részleteit, legalább a homlokzatát meg kellene hagyni, felhasználni s hozzájuk ragasztani az új részt. Ez a megjegyzés minden pozitív fejtegetésnél világosabban megmutatja, hogyan nem szabad műemlékeket óvni, szeretni, védelmezni. Arról van ugyanis szó, hogy külföldön, régi olasz, vagy északi városban igenis lehet példa arra, hogy egy zárt, egységes hatású s nemes anyagból készült utcasor valamely keskeny házának becses főhomlokát mesterséges módon, különös áldozatok árán is fenntartsák. Ki ismer azonban Budapesten ilyen utcát, s ilyen homlokzatot? A régi Nemzeti Színház, amelynek lebontása ötletéből írták — ha jól emlékezünk --a szóban levő cikket, hozzáértő vagy egészséges érzékű ember előtt egy pillanatig sem szerepelhetett minden áron megtartandó emlék gyanánt s a legkevésbbé arra volt alkalmas, hogy akár homlokzatát, akár bizonyos részleteit az új épületnél felhasználják.

Vannak tehát kövek, melyek pusztulásán nem muszáj sírni. Viszont a barbarizmus bűnét nem csupán régi házak, hanem aránylag új épületek ellen is el lehet követni. Mi az Andrássy-úton — egyáltalában nem ódon utcán — találtuk meg példáját. Ha valaki hosszabb ideig vidéken élt. vagy csak Budán élt, ami körülbelül annyi, mintha vidékre vonult volna s nagy időközökben végigmegy az Andrássy-úton ; egészen megváltozottnak találja az ifjú Budapestnek ezt az elsőszülött nagyvárosi avennuc-jét. Ez az út tudvalevőleg évtizedek óta kész s a maga nemében igen sikerült, imponáló és valóban nagyvárosi. Architektúrája nem originális ugyan, de hiszen keletkezése idejében sehol a világon korszerű architektúra nem volt s az Andrássy-úton alkalmazott formák másodkézből vettek ugyan, de felhasználásukat olyan kiváló mesterek tanították, mint volt egyebek között Ybl Miklós ; mesterek, akik többnyire azzal is törődtek, hogy ha már olasz reneszánsz kapubejárókat terveznek, akkor a bérház, mely így előkelő palotává minősült, ennek megfelelően a legjobb kőanyagból épüljön. Van néhány ilyen jóarányú, jóízlésű, anyagában pedig igen kiváló épülete az Andrássy-útnak. Természetes, hogy az ilyen homlokzat lábazatától párkányáig egységes és megoldott, összetartozó ; hiszen akárhányszor meglehetősen híven van átvéve híres mintákról. S most már egyszerre csak azt látjuk, hogy itt is, ott is eltűntek a földszint szép kőkockái, boltívei és zárókövei s helyet adtak óriási üvegszekrényeknek, kirakatoknak, üzleteknek, melyeknek helyre volt szükségük s ennek érdekében irgalmatlanul megváltoztatták, barbarizálták a legegységesebb homlokzatokat. Az aránylag újnak ez a kíméletlen rombolása Budapest minden igazi barátja számára épp oly felháborító, mintha régi szép dolgokat tüntetnek el. Budapest barátai — mint szervezet — e legújabb fajtájú barbarizmus ellen kétféle módon védekezhet. Igyekezhet megmagyarázni, hogy igen nobilis, elegáns és finom üzletek képzelhetők óriási kirakatok nélkül, egy kőépület földszinti pillérjei közé bekomponálva. Persze kevesen fogják elhinni, hiába idézünk bécsi, londoni sőt párisi példákat. Marad hát megint az agitáció, ismét csak Budapestet kell rávenni, hogy hatalmi szavával, építési engedélyével, melyet meg nem ad, a nehezen, drágán megszerzett jónak ilyen tönkretételét akadályozza meg. Hiszen érzi mindenki, hogy általában szükséges az építkezési engedélyezésnek egy olyan reformja, mely paragrafusokba nem foglalható, mely lehetővé teszi, hogy egészen függetlenül a bürokratikus és technikai elintézéstől, minden építményt létesítése előtt tisztán művészi bizottság legalább abból a szempontból bíráljon meg, nem okoz-e megcsinálása botrányt vagy kárt. Ha nem akarunk Budapest ellenséges formában megnyilatkozó barátainak hibáiba esni, akkor el kelt ismerni, hogy megvan a hajlandóság ebben a városban — a városházán is, a polgárság körében is — sok régi rossz megváltoztatására és sok jó új kreációra: Néhány új iskolaépület, az a tendencia, amelyet például a főváros a művészi iparoktatás terén követ és sok más apró körülmény jelzi, hogy Budapest barátainak munkája nem indul reménytelenül. Már készen találnak sok jót s talán csak tőlük függ, hogy még sokkal többet kicsiklandozzanak ebből a mindenre, jóra, rosszra egyaránt kapható Budapestből.

Zieh Ferenc nem magyarországi származású, de kora festő ifjúságától kezdve itt élt, Budapesten, bátyjával, a szintén festő Zich Ferdinánddal egyetemben. A csehországi Dobuschka-ban született, 1867-ben. Nyolcosztályú polgári iskolát végzett, mint festőnek azonban nem volt rendszeres akadémiai oktatásban része. Eleinte bátyja mellett tanult, végzett kezdő próbálkozásokat, Bécsben, ahol bátyja az akadémia növendéke volt. Egészen, magára utalva tanult, anélkül hogy szorosan valamely mesterhez csatlakozott vagy festőiskolába iratkozott volna. Parisban épp úgy mint Münchenben. Parisba gróf Andrássy Gyula segítségével ment ki s két évet töltött itt, a galériákat és a modern tárlatokat tanulmányozva, Münchenben pedig egy évig időzött. Idehaza, a millennium idején, az Eisenhut Ferenc-féle nagy körkép munkatársa volt, amelynek Budapestet ábrázoló építészeti részét festette. Igen sok apró képe van szétszórva magánosoknál. Köztük fölötte gyakori a pasztell, amelynek könnyű, omlós, hajszálfinom árnyalatokra alkalmas matériája igen megfelelt festői természetének. Figurális képe kevés van, annál több azonban a pasz-tellel és olajjal csinált tájkép. Ebbéli dolgainak eleinte igen apró finomságokat kereső, gyengéd naturalista ízük volt, ezüstszürke tónusokkal némileg — persze rendkívül távoli módon - emlékeztetve Corot képeire. Újabbfajta képei már más felfogásúak, fejlődése folyamán a rajza és készsége is biztosabb lett, előadása pedig szelesebb s színei elevenebbek. Budapesten, tanítványi viszonynak nevezhető módon ragaszkodott Mednyánszky Lászlóhoz. A magánosok közül, akiknél nagyobb számmal vannak képei, mindenekelőtt gr. Andrássy Gyulát említjük meg, aztán ifj. Wolfner Józsefet, Bálint Dezsőt (Hoffmann S. W. cég főtisztviselője), Tamás Henriket stb, Meghalt október 16-án.

TÉLI TÁJ
ZICH FERENC FESTMÉNYE

ERDŐSZÉLE
ZICH FERENC FESTMÉNYE

A LÁP
ZICH FERENC FESTMÉNYE

Ez a szándéka, s az eredmény, ami keresztülvitelével jár, nem csupán az, hogy a múzeumok állományai ily módon egy-egy ritka, maradandó becsű darabbal gyarapodnak. A lényeg végső eredményben ugyanaz, de másfelől az ily társadalmi propaganda megadja az utat és módot azokban az esetekben, amikor az állam, legjobb igyekvése mellett is, tehetetlen. Amikor tudniillik oly műtárgyakról van szó, amelyek egyszer már magyar birtokban voltak, de haláleset, vagy más ok folytán, nyilvános eladásra kerülnek s így esetleg idegen kézre jutnak. Szóval: magyar kultúrvagyont jelentő holmik meginentődnek attól, hogy elkallódjanak, külföldre vándoroljanak. Mint ahogy erre régebben fölötte sűrűn volt példa, s napjainkban, a legutóbbi évek folyamán is, a Gerhardt-gyűjtemény s a Szemere Miklós-féle kollekció esetében, amelyek Berlinben akadtak a szélrózsa minden irányából oda-sereglő gazdáikra. Amelyekből csak alig valamit, édes-keveset sikerült itthon tartani, s amelyek közül a Szemere gyűjtemény például, éppen hungaricumok dolgában volt gazdag.

Csak megemlítjük, hogy Parisban ily tevékenységet a "Les Amis de Louvre" folytat, amelynek ma ötezer tagja van s akik így — a huszfrankos rendes tagsági díjat számítva —- évenkint százezer frankkal járulnak a "Les Amis de Louvre" céljaihoz. Hogy nálunk ez a friss alakulás mily arányúvá nőhet, s mily mértékű szerep lesz, amit betölt: ezt persze még csak találgatni se lehet. Ugyanígy, azt hisszük, felesleges bővebben mérlegelni s bizonyítgatni kézenfekvő hivatásának fontosságát, amely kétszeresen az éppen itt, ahol az a büdzsé, amit az állam a múzeumoknak nyújthat, messze jár attól, amit gazdagabb és hatalmasabb népek ily intézményei élveznek.

A márciusban tartott alakulási közgyűlésen, amelyen az alapszabályokat elfogadták, a Múzeumbarátok Egyesületének elnökévé gróf Andrássy Gyulát választották. Alelnökök lettek: gróf Mikes János szombathelyi püspök és Kohner Adolf báró. Titkárok: Batthyány Gyula gróf és dr. Herzfelder Gábor. Ügyész: dr. Pekár Imre. Pénztáros: dr. Neumann Miksa, a Jelzáloghitelbank igazgatója. Ellenőr: Ormódy Vilmos. A választmány tagjai pedig: Hajós József, báró Herzog Lipót Mór, Krausz Simon és dr. Majovszky Pál. Az egyesület tagjainak nagyobb kontingensét — mint minden egyesületét — természetesen majd a rendes tagok növekedése adja. De ahhoz, hogy ez az egyesület mély és szilárd gyökereket verjen, hogy reklámtól mentes, de annál hasznosabb, nagystílű munkát vihessen keresztül: éhez a társadalom legtehetősebb rétegeinek közrejátszása szükséges. Alapító tagok sokasodása az arisztokrácia, a főpapság, a gazdag és előkelő polgárság, a kereskedővilág köréből. Nem áldozat, csak a magyar kultúra emelésével szemben, bizonyos pozícióból folyó szociális kötelesség felismerése.

BODENBURG KERESZTÉLY. Arcképfestő, amint maga írja "Portreh Mahler" volt a XVIII-ik század közepén Kassán. 1762 június hó 14-én kelt nyilatkozatából tudjuk meg, amelyet Kassa városa levéltára őrzött meg 1762-ik évi iratai között, 269-ik szám alatt. A nyilatkozat, melyre arcképfestőnk címeres nemesi pecsétjét is reáütötte, ez: Ich Endes unterschriebener vermög billicher Bereuung meiner übereilten That angetrieben, urkunde und bekenne vor jedermäniglich, besonders deme solches zu wissen nöthig ist, das diejenige Klagen, welche ich vor dem löblichen Offner Magistrat wieder meine Eheconsortin Gertruden! von wegen Ehebruch, item wieder meine Tochter The-resian von wegen unerlaubten unzüchtigen Leben und Philippum Andrasch seiner Profession einen Glaser, als vermeinten Theilhaber an vorbesagten Ehebruch, neulich so leichtsinnig, unbedachtsam und ohne Betrachtung der Sachen Ausgang vorgebracht und abgeleget, allerdings unrichtig, ungültig und gäntzlich problos seyt, ja nur ans ungegründeten, üblen und boshaften Anreitzen und Eingebung einiger Personen herstammet. Und eben aus Ursach dessen, ich nach reiferen Bedencken und Überlegen der Sach vor dem löblichen Ca-schauer Magistrat in eigener Person erwähnte meine unbillige Anklagen durchaus gänzlich wiederrufend und aufhebend, umb darummen erstlich zwar den wohledlgebohrnen Herrn Stadtrichter, wie auch gemtzen löblichen Magistrat, derre ich durch dieses vielfältigen Verdrusz und Mühe verursachet, demuthigts umb Verzeihung bitte; alsdan ober meine obbemelte in ihren ehelichen Nahmen und Ansehen durch mich übel angegriffene Eheconsortin mitsambt der Tochter, in gleichen gedachte Philippum Andrasch mit geziemenden und gebührlichen Respect deprecire und bitte, das selbe mir als in einen gebrächlichan und hoehen Alter sich befindenden wegen Verletzung ihre Ehre und guten Nahmens solches verzeihen und alles dieses was ich zu Ihrer Beschimpfung aus purer Übereilung geredet und gethan, vielmehr meiner menschlichen Schwachheit zueignen wollen. Zu dessen immerwährenden Bekräftigung und Zeugnuss habe Ihnen gegenwärtige mit eigener Handunterschrift und Petschaft bekräftigte Wiederrufungschrift gegeben. So geschehen Cassau den 14 Junii anno 1762. Christian Bodenburg

Portreh Mahler.

A pesti Nemzeti Színház jeles művésznője Hegedüsné — Bodenburg Lina valószínűen ősét tisztelhette festőnkben.- 487

KEMÉNY LAJOS

A MŰVÉSZETTUDOMÁNY SEGÍTŐ ESZKÖZEI. (Paul Schubring: Hilfsbuch zur Kunstgeschichte. Berlin, Curtius, 1913.) Mindenki, aki belekóstolt magán tapasztalta ki, hogy a régi művészet teljes élvezése bizonyos természetű és fokú tájékozottság nélkül nem lehetséges. Az eszthetikai ítélet, ami 'a szemlélőben valamely műtárgy előtt kialakul, a legtöbb esetben hiányos s a tőle függő gyönyörűség fogyatékos, ha az illető csak annyit tud megállapítani a műtárgyról, hogy szép, mert ilyenek, vagy olyanok a színei, a szerkezete, a tartalma, a részletei stb. Minden műtárgy személyes alkotása művészének és ennélfogva személyes vonatkozásban van vele. Hogy ilyen, vagy olyan lett, abban művésze élete körülményeinek nagy volt a része. Sok függött attól, hogy milyen célra alkotta művét, tehát mit kellett kifejeznie és hogy mit akart kifejezni vele. Ha templom számára, az egyház megrendelése alapján készült műve, a műtárgy elgondolását a kor uralkodó eszméi befolyásolhatták. Egy-egy szent életének azonos eseményét példának okáért más-más korok másképpen képzelték el és adták elő. Az abszolút, vagyis a mellékrendeltetés nélkül való művészetet a régi korok nem ismerték annyira, mint a miénk. A régi művészetet mindig vallási vonatkozások befolyásolták, még akkor is, mikor kiváló korszakok és bennök kimagasló művészek a tartalmi kényszert megtörték és a művészet abszolút igényeit érvényesítették véle szemben. A Krisztus előtti ötödik század görög szobrászművészete hiába tette túl magát feladatán, amely létét megszabta s amely az volt, hogy az egyház céljait szolgálja; azért ahhoz, hogy például a knidosi Vénusz egész szépségét megérezhettük és megérthessük, tudnunk szükséges, hogy az a gyönyörű ruhátlan női alak a szépség istennőjének megérzékítése akart lenni és hogy templomnak készült, a hivők imádata tárgyának. A régi művészet tele van a történelem, a kultúrhis-tória, a vallások történetének vonatkozásaival. Tőlük eltekinteni már csak azért sem lehet, mivel mindezek a tekintetek maguknak az egykorú művészeknek is fontosak voltak Valósággal meghatározták művészetüket. A művész tudományának ezeket a kiegészítő ismereteit foglalta össze tömören, de világosan és áttekinthető módon Paul Schubiing, jeles német művészettudós és pedagógus. A könyv a nagyközönség számára készült, azért az elemi tudnivalókra is kiterjeszkedik, másrészt azonban őrizkedik a részletekbe tévedéstől. Külön fejezetekben dolgozza föl a keresztény egyházak szentjeinek legendáit, röviden összefoglalja attribútumaikat, ábiázo-lási formáikat, szimbólumaikat. Ugyanígy jár el egy terjedelmes fejezetben a görög, meg a római mithológia anyagával. Mindebben a művészi ábrázolás tekintete a fontos neki, vagyis például a szentek életének a művészi ábrázolásban leggyakoribb mozzanatait úgy adja elő, ahogy azt a régi művészet alkotásain láthatjuk, nem pedig úgy, mint ahogy azt a hivatalos egyházi felfogás tudja. Igen értékes fejezete a könyvnek az, amelyik táblázatokba foglalja össze a koroknak a művészet történelmében is nevezetes históriai adatait. Ezeken a táblázatokon nagyon könnyű megtalálni a világhistória és a művészettörténelem eseményeinek összefüggéseit. A következő fejezet, szintén egész rövidre fogva, az olasz reneszánsz művelődéstörténelmi korszakainak, a trecen-tónak, quattrocentónak stb. főbb mozzanatait gyűjti egybe. Egy másik fejezet a nem német külföld fontosabb múzeumait sorolja el, közlük Budapest múzeumait is s röviden tartalmuk szerint jellemzi őket. Talán leghasznosabb része a könyvnek a művészet szakkifejezéseinek fejezete. Ebben lexikonszerűen csoportosítja Schubring a művészet és iparművészet közkeletű, még kevésbbé gyakori idegennyelvű terminus technikusait, s egyben meg is magyarázza jelentésüket.

A kis könyv óriási anyagot ölel fel, és éppen ezért nagy érdeme adatainak pontossága és anyagának jó beosztása. Néhány év alatt már második kiadását érte» s ez az újabb kiadása jóval terjedelmesebb s teljesebb az előzőnél. A következő hihetőleg még gazdagabb lesz, ami a könyv természeténél fogva nemcsak szükséges, hanem elkerülhetetlen is. Minthogy ilyen rendeltetésű munka magyar nyelven még nem jelent meg. a mi németül értő közönségünk is nagy hasznát láthatja Schubring könyvének, amely kiállítására nézve is gondos munka, s ami az ilyen természetű könyvnél szintén számbajő, olcsó árú is.