Tizenharmadik évfolyam, 1914    |   Első szám    |    p. 12-27.
 

 

Br. EÖTVÖS JÓZSEF MŰVÉSZETPOLITIKÁJA

Valamint egy holland gyémántcsiszoló kezéből kikerült, finoman köszörült brilliánskő, villanyárban fürösztve, minden lapjáról csodás színeket ragyogtat fel: az olyan mélyen gondolkozó, költői érzésű államférfinak, aminő br. Eötvös József volt, gondolatvára mindenütt érdekes és elmemozdító, valahol csak megközelítjük. Azonfelül pedig egységes. Nála mindennek egy alapja van, gondolatban egy világot építve fel, kövekből, melyeket tapasztalatai szolgáltattak, de egységgé értelme formálta. Ezt a gondolati egységet érzelmi vonatkozásaiban költeményekben és regényekben, értelmi kapcsolataiban politikai elméletekben és államférfiúi alkotásokban fejezte ki. De mint az a darab gyémánt kő, bármily színes, csak egy, úgy br. Eötvös József poétikai és politikai alkotásai alkotójuk szellemében, annak körülhatárolt és egységes egészében gyökereznek. Most csak művészetpolitikáján mutatjuk ezt ki. Ez is egy művészi alkotás, mely hasonlókép Eötvös alapgondolatából vezethető le, melynek páthoszát és szatíráját, hevét és gúnyját, alkotó erejét és romboló készségét köszönhette, abból, mely élete-műve mottója: «ne higyj oly gondolatban, melynek szíved ellentmond».

Felismerve, hogy a művészet olyan hatalom, melyet ha az állam nem alkalmaz, ellene fordul, arra vezette őt, hogy a művészet és állam viszonyain gondolkozzék.

Ebben azonban még egyéni hajlandósága is megerősítette. Mint költő és regényíró, csupa érzés, gondolat, formaimádás, telve ritmusérzékkel s mint az Izar-parti Athén, München lakosa, igen sokat volt együtt művészekkel, ösmerte Kaulbachot és az ő révén a német művészek elejét. Müncheni tartózkodása alatt, ahol nagy művét írta a XIX. század uralkodó eszméiről, a Pinakothékában alaposan tanulmányozta a művészetet s felösmerte annak államerősítő jellegét, minek következtében állambölcseletében szerephez juttatta. Visszatérte után újra gyakorlati politikával kezd foglalkozni, eleinte persze csak elméletben, röpiratok írásával, vezér-czikkekben, de a kulturális haladás szükséges voltáról meggyőződve.mindent elkövet, hogy a művészi kultúra fellendítését is elősegítse. Már 1848 előtt résztvett a pesti műegylet megalapításában, Trefort Ágost társaságában s a szabadságharc után mindent elkövet a fellendülő magyar művészet istápolására. Még Münchenből ösmerte József nádor szobrának német mesterét, Halbig Jánost (1814 — 1882), aki ez ügyben Pesten is járt,-együtt volt Eötvössel, sőt mellszobrát is elkészíttette vele családja számára. Mikor a Széchenyi-szobor kérdése felmerült, melynek érdekében Eötvös sokat buzgólkodott, első sorban Halbigra gondolt, pedig akkor már a müncheni akadémián tanult Izsó Miklós is, akit Eötvös ösmert, sajnált, támogatott. De Izsót akkor még nem tarthatta ily nagy feladat megoldására képesnek. Halbighoz írt levelében (1861), melyett Kiette Gusztáv, fia nevelőjével, a későbbi Keleti Gusztáv tájképfestő, kritikus és a minta'rajziskola igazgatójával küldött el, úgy a fiatal festőnövendéket, Keletit, mint «szegény honfitársát», Izsót pártfogásába ajánlotta. Időközben azonban Izsó Miklós csinált egy Széchenyi-mellszobrot, melynek láttára Eötvös arra gondol, hogy az akadémia új palotájának szobrait Izsóval kellene elkészíttetni, hazahívja a fiatal művészt, de terve nem sikerül s Izsó 180 frt kártérítéssel visszamegy Münchenbe. Ott nagy nyo-morúság fogadja s újra Eötvöshöz fordul, aki gyűjt is, munkát is szerez a számára. «Ég áldja meg önt és ne csüggedjen el, — írja Eötvös — nem segíthetem úgy, mint kívánnám, mert magam is szegény vagyok, de azon leszek, hogy munkát szerezzek és végre kiben tehetség van és szilárd akarat, annak csak tér kell, hogy dolgozhasson.» Később is folytatja a gyűjtést barátai között, de persze nem annyit, hogy Izsó nyugodtan élhetett volna tanulmányainak és így mihamar hazajött, jó szerencséjében bízva.

Mély és komoly megbecsülésben részesítette Eötvös a fiatal Keleti Gusztávot is, aki a hatvanas években Münchenben tanult. Mikor Halbig a Széchenyi-szobor eszméjével foglalkozik, Eötvös figyelmébe ajánlja neki Keletit, mint «aki Széchenyi állásáról, hazájáról s élete főbb pontjairól minden szükséges felvilágosítást meg tud adni». Később ő lett művészeti tanácsadója is. Keleti hívta fel a figyelmét Székely Bertalanra, mint nagytehetségü történeti festőre, akinek «II. Lajos holttestének feltalálását» Eötvös kezdeményezésére közadakozásból megveszik a múzeum számára s ugyanez időben a sajtóban propagandát indít az Akadémia dísztermének monumentális falfestményekkel való díszítése érdekében. Mikor aztán miniszter lesz (1867), rendszerbe foglalja ezirányú tevékenységét, mindjobban megerősödve abban a felfogásban, hogy a művészet nagy hatalom, melyet az államnak fel kell tehát a saját céljaira használni. Aminthogy az állam minden korban tisztában volt e feladatával és fel is használta. Hiszen a művészet az ember érzelmi világát rázza fel, az államnak tehát őrködnie kell azon, hogy milyen érzelmeket szuggerál kora művészete. A nagy keleti birodalmak zsarnokai, fáraói, főpapjai jól tudták, milyen hatásokat tud kiváltani a művészet és céljaik szolgálatára rendelték, felhasználták politikájuk és vallásos rendszerük erősítésére, így tőn a görög és római művészet, a keresztény középkor, a renaissance sok kis zsarnoka, XIV. Lajos, valamennyien. De az érzés szuggerálása mellett a művészet a nemzeti vsgyono-sodás hatalmas forrása is, amit már Colbert felösmert, aki kijelentette, hogy nekik (a franciáknak) Európát ízlésükkel kell meghódítaniuk és a divattal a világot leigázniok. Ideális és materialis szempontok egyaránt követelik tehát, hogy az állam a művészet sorsával alaposan törődjék, ízlés vagy hajlam dolga, hogy ki melyik érvet hangoztatja. A nagy ipari fellendülésben levő német állam feje, Vilmos császár tele szájjal harsogja: «A művészet segítsen a népet nevelni, adja meg az alsóbb néposztályoknak is a lehetőséget, hogy ideálokhoz támaszkodhassak.» Micsoda ideálokhoz? Vilmos császár szemében ezek az ideálok nem lehetnek egyebek, mint aminőkre a fáraók és a Napóleonok gondoltak, ebben nincs változás, a monarkikus államfen-tartó eszmék ugyanazok mindenha. De a modern demokrácia ideáljai is megkövetelik a művészet támogatását s hogy e támogatásnak hatása legyen, a modern állam feladatának tekintette a művészi nevelést, még pedig két irányban: elősegíteni a produktiv művészetek kialakulását, a művészek nevelését és istápolását, másrészt a művészi, élvezetre való nevelést, hogy értse mindenki, a tömeg, az új mecénás első sorban, a művészet formanyelvét s emóciókra legyen képes, ha a szolgálatába álló művészet érzésvilágával rokon hatásokat vált ki. Persze itt új ideálok kiformálásáról is szó van, nem olyanokról, minőket a régi művészet formált, arisztokrata érdekeket szolgálókra, hanem a tömeg érzéseit ideali-zálókra. A polgárok és proletárból álló tömeggel, mely magára ösmert Millet imádkozó parasztjaiban, Szinyei májusi kirándulóiban, Bastien Lepage pihenő aratóiban, Paál erdőrajongásában, Meunier gyármunkásaiban, Munkácsy Krisztusában egyaránt, a demokrata államot alkotó tömeggel meg kell ösmertetni a művészet nyelvét, hogy érzelmeiben megnemesedjék, gyönyörködni tudjon a legmagasabb alkotásokban is és az államnak feladata, mert nagy érdeke, hogy erre kitanítsa, a művészetet ezáltal az alacsony ízléstől megvédje, nehogy a művészet újra rabszolga legyen. Azelőtt a királyoké volt, a mecénásoké, most pedig a művészileg pallérozatlan tömeg rabszolgája lenne, ha az állam nem juttatná olyan feladatokhoz, amelyek a tiszta művészet szférájába ragadják.

Br. Eötvös József, akinek szeme előtt folyt le az ötvenes és hatvanas évek magyar művészetének csudás tragédiája, felösmerte ezt, belelátott a mélységekbe. A biedermeier kiállítás szinte csakis ezt a tragédiát szemléltette. A művészet, állami támogatás híján, a szegénységet s vele együtt az alacsony ízlést szolgálta. Hasztalan kértek a bécsi kormánytól segítséget. Oly nagy tehetségű művész, mint Izsó, még 1864-ben is hasztalan fordult legnagyobb nyomorában a helytartó tanácshoz, Telepy, Than, Marastoni, Orlai-Petrich ajánlatával felszerelt kérvényben. Elutasították. Pedig mennyi jeles művészünk volt ekkor! Egy része kivándorolt, vagy fotográfus lett, címtábla-festő, vagy kőfaragó. A tömeg ízlését volt kénytelen tehát szolgálni. Eötvös felösmerte, hogy kettős feladat várakozik az államra: nevelni kell a művészeket és a tömeget. Az államnak mindkettő érdeke. Művészeti kultúrát kell teremteni, még pedig a teremtők és az élvezők körében egyaránt, így remélheti azt az ideális állapotot, hogy olyan művészt nyer, akinek érzése egy nemzetével, aki szolgálhatja az államot anélkül, hogy azért meg volna kötve a keze és az érzése, anélkül, hogy konvenciókhoz kellene menekülnie, akkor, amikor a maga eredeti érzésének megfelelő új és eredeti formát teremti meg. Ez volt Eötvös ideálja, de ő csak elvethette a magot, abból csak jóval később szökkent fel a tölgy: Fadrusz János, akinek megadatott, hogy a maga érzését a maga nyelvén fejezvén ki, mindnyájunk érzésének adhatott végső, harmonikus formát.

Eötvös kezdettől fogva tisztán látta feladatát és eszerint cselekedett. Egyszerre két irányban indult el. Körültekintve az őt körülvevő egyszerű, művészietlen, szegényesen maradi világban és visszagondolva a külföldi nemzeteknek nemcsak pompás és életörömöt szuggeráló középületeire, de a mindennapi környezet nemes csínjára is, s felösmerve azt a jótékony hatást, melyet a tömegre a környezet művészies volta gyakorol, az ellentét láttán lassanként egész szociális művészi politika körvonalai alakultak ki lelki szemei előtt. Itt cselekedni kell, mondogatta, még psdig több irányban elindulva, nem törődve azzal, hogy ilykép gyors és zajos sikereket nem remélhet. Tudva, hogy a művészietlen környezet életérzés lesújtó s így jövő kihatásában egyenesen fajpusztító erejű, a művészet jelentőségét hangsúlyozta és szerepet juttatott neki modern berendezkedésünkben mindenütt.

Első dolga volt a művészek pártolása. Itt természetesen egyéni ízlése vezette, de nála ízlését is értelmi belátások formálták. Mint mélyen érző ember és lírikus költő, jelentékeny szerepet juttatott művészetében és művészi élvezeteiben az érzelmeknek, jelesen a nemzeti érzésnek, melyről nemcsak elvontan gondolkozott, --hiszen hány röpiratában és hány cikkében fejtegette - hirdetve, hogy az ország egységes állami léte attól függ, hogy a magyar nemzeti eszme uralkodása biztosíttassék. Természetes, hogy azt a genrét, mely főkép ezt szolgálja, a történeti festészetet nagyrabecsülte. «Senkisem látja át - - írta Eötvös a hatvanas évek elején Keletinek --a történelmi festészet fontosságát nálamnál inkább, sőt meg vagyok győződve, hogyha valaha magyar festészet lesz, az a történeti festészethez fog tartozni. Nemzetünk géniusza, mint mindenütt, úgy a művészet körében is patrisztikus irányát fogja követni, ezen irányt előre kijelölni azonban nem áll hatalmunkban. A művészetet, a művészeken kívül, kik remekeket alkotnak, csak úgy segíthetjük elő, ha az egyes művészeket pártoljuk és nekik munkát szerzünk.» Egy Székely Bertalanhoz (1862 febr. 16.) írt levelében hasonló lelkesedéssel beszél a történeti festészetről és egy a versaillesihoz hasonló nemzeti képcsarnok felállításától üdvös hatást vár. Főleg Székely Bertalannak a nemzeti tragikumot kifejező történeti kompozíciói érdekelték képzeletét, hisz érzelmi közösségben éltek. Eötvös önmagáról ezt énekelte:

De engem fölver nyájas képzetimből
Komoly valónak súlyos érckara:
Fajom keserve hangzik énekimből,
Dalom nehéz koromnak jajszava.

Nagyon természetes, hogy ő mélyen átérezte Székely kompozícióinak eszmei mélységét,V.László léha szellemű neveltetésének országbomlasztó hatását épenúgy, mint a mohácsi vész gyászos komorságát, ezek az abstrakt gondolatok mintha belőle sarjadtak volna, ki maga is abstrakt gondolkozásra hajlott. Mikor aztán miniszter lett, 1869-ben pályázatot hirdet történelmi festményre s ennek köszönhetjük Benczúr «Vajk meg-keresztelését», Székely «V. László neveltetését», Madarász «Bethlen korá»-t, a díjat Székely nyerte el, de megvette a többit is a Nemzeti Múzeum számára. Még a tájképnél is históriai staffaget követelt és Ligeti Antallal megfestette «Mátyás visszatérését Vajda-Hunyad várába». Ha Székely gondolatát a nemzeti képcsarnok alapítására nem is tudja keresztül vinni, de Izsó Miklóssal megcsináltatott néhány históriai ideális arcképet, Rákóczi, Zrínyi, Werbőczy, Mária-Terézia stb. mellszobrát.

Abból a felösmerésből kiindulva, hogy tiszta művészetet csak monumentális feladatok megoldásával lehet teremteni, keresett elsősorban építészt, akinek szellemi vezetése alatt egységes összmüködés alakuljon ki. A lipótvárosi templom továbbépítését erélyesen kézbe vette, sajnos ő alatta állott elő a templom katasztrófája, de ez őt nem verte le, kezdte az építést elölről. Ő bízta meg Than Mórt a Nemzeti Múzeum freskóival s ki nem fogyott a monumentális középületek tervezéséből, többek között egy olyant is tervezett, mely rajztanodát és képtárat, időszaki kiállításokat és művész-műtermeket egyesítsen. Tervezte, hogy e műtermeket ingyen adja jeles mesterek rendelkezésére, ennek fejében azonban tehetséges fiatal művészeket kötelesek legyenek magukhoz venni, akik így műterem-kiképzésben részesülnének. Kora halála megakadályozta terve kivitelében. Utódai ezt a szép tervet rendre megcsinálták de külön-külön s most mit látunk? Van műterem-bérházunk a Gellérthegyen, kiállítási helyiségünk a Városligetben, rajziskolánk az Andrássy-úton, muzeumunk több helyen s mind külön-külön vezetés alatt, felsőbb művészi képzésünk is van, csak látszólag egybekapcsolva a művész-iskolával, tehát csupa széthúzás, csupa tér a személyi vetélkedésre. — Eötvös nagy koncepciója aprópénzre felváltva. A jövő feladata - - erre azonban igen szomorú idők átszenvedése fog csak kioktatni - szerintem nem lehet egyéb, mint visszatérés Eötvös eredeti koncepciójához, már úgy a hogy, amit belőle meg lehet majd menteni.

Eötvös, mint igazi európai szellem, jól ösmerte az idegen hatások elmemozdító erejét. «Mint a vándormadarak - úgymond - magukkal viszik némely növény magvait s azon szigeten, ahol rövid pihenést tartanak, idegen vegetáció csiráit szórják el: úgy vitték át egyesek gyakran egyik nép eszméit más népekhez s mily jelentősége van a mondának, mely szerint az óvilág minden nagy törvényhozója és gondolkozója utazásban töltötte élete nagy részét.» Ezért alapította Eötvös f a művészeti és irodalmi ösztöndíjakat, hogy tehetségeket világlátni küldhessen. Második minisztersége alatt 36 művészt küldött ki, vagy ha külföldön voltak segélyezte őket, többek között Munkácsyt, Paál Lászlót, Mészölyt, Benczúrt és Böhm Pált. Azt hiszem, e művészek fényes elégtételt szolgáltattak kulturérzékének.

Ezenkívül közvetlen vásárlásokkal is azon volt, hogy a művészeket függetlenítse az alacsony-rendű tömegizléstől, s mint a francia kultúrpolitika teszi, muzeális vásárlásokkal és egyenes megbízásokkal módot ad nekik arra, hogy erejüket - az anyagi siker reményében — nagyobb feladatoknak szentelhessék. Minisztersége, tehát négy év alatt 12 művésztől körülbelül 50 ezer forintnyi összegért vásárolt, meghallgatva bizalmi embereit. Később, hogy a felelősség ne egyedül őt terhelje, képzőművészeti tanácsot szervezett (1871-ben), melynek elnöke gróf Waldstein János volt, felállítva az állam semlegességének elvét. Ez annyit tesz, hogy Eötvös nem akarta, hogy az állam művészeti irányok keletkezését akadályozza, a művészi egyéniség szuverenitását tisztelve, hisz ő maga is, az oly kevéssé népies ízű író, első volt Petőfi művészetének elösmeré-sében. A művészi kvalitás szempontja, szerinte, az egyetlen jogos szempont, az irány mellékes, a modern demokráciához ez méltó. XIV. Lajos felkiálthatott a holland genreképek láttán — vigyétek el előlem ezeket a piszkokat -- s kizárhatta Rembrandtot a Louvre-ból, de a modern állam elve a semlegesség az irányokkal szemben, egyedül a tehetséget mérlegelve. A művész maga igenis lehet egyoldalú, a maga irányát ösmerve el egyedül jogosnak (hisz elösmerve a társa irányát, harakirit rendezne), de az államnak mindegy, milyen eszközökkel fejezi ki a művész érzését. Az a fő, hogy ki tudja azt fejezni. A tudás fokát kell csak megítélnie. De ki ítélje meg? A képzőművészeti tanács? Az idealista Eötvös azt hitte, hogy az emberek mind olyan idealisták, mint ő. Csakhogy az emberek: egyszerűen emberek, akiken az önzés az úr -s hasztalan hirdette Eötvös, hogy csak az önösre nem vár vigasztalás e földön, az emberi önzést nem tudta kitépni a szivekből. Ha a tanácsnak tagjai államemberek, meggyőződésük korlátolt, ha független emberek, - de vannak-e független emberek? Ilykép az a kérdés, ki legyen tanácstag, máig sincs megoldva. Csak nemrég panaszkodott a francia művészeti budget előadója, Paul Boncour, hogy az állami vásárlásoknál, a művész anyagi helyzetének szempontján kívül, akadémikus, társaságbeli befolyások is csúf szerepet játszanak, mikor pedig egyedül a művészi kvalitás lehet az uralkodó szempont (Art et démocratie p. 103.). Mindenesetre itt a közszellem megváltozásától sokat lehet várni. A jövő feladata itt is csak az lehet, hogy visszatérjünk Eötvös alaptendenciájához és a múzeumi vásárlásoknál egyedül a nagyra törekvést, a művészi értéket vegyük figyelembe.

Eötvös azonban nemcsak az élő művészek sorsával törődött, hanem a jövő generációval is és evégből megbízta Keleti Gusztávot a külföldön dívó művészettanítás tanulmányozásával. Keleti jelentése alapján egy mintarajziskolát szervezett, persze még kis arányokban, de az intézet megnyitását már nem érte meg s utódjára, Trefortra maradt az intézet kiépítésének feladata. Nemcsak művészeket, de művészetet megértő közönséget is akart azonban nevelni, elsősorban a rajztanítás általánossá tevése által, másodsorban a műveltségnek művészi irányban való kiegészítésével. Ez állami feladat, mert a művészet formanyelvének megértése által, a rajzdilettantizmus elterjesztésével, a műemlékek szellemébe való behatolás által lélekképzést végzünk, a közszellemet emeljük, az ízlést fejlesztjük és a nép művelése által a közjólétet fokozzuk. Már Eötvös az iskolára gondolt, ahonnét ez akciónak ki kell indulnia, művészetet akart bevinni az iskolába, hogy az ifjúság művészi környezethez, művészek gondolataihoz szokjék, művészetről halljon beszélni kora ifjúságától kezdve s majd művészettel vegye körül magát egész élete folyamán. Műemlékeink megóvását és fentartását is ő állította fel, mint miniszter, kultúrái követelményképen, törvényjavaslatot is tervezett róla. De népízlésművelő tevékenységének legfontosabb cselekedete, hogy az ő előterjesztésére határozta el a törvényhozás az Eszterházy-képtár megszerzését, mely már akkor az Akadémiában volt elhelyezve, ahová Bécsből került le és éppen eladás előtt állott. Számunkra Eötvös mentette rneg (1870-ben) s kiegészítve azt a Pyrker- és Ipolyi-hagyományokkal, megvetette a mai Szépművészeti Múzeum alapját. Kora halála megakadályozta, hogy felépítse múzeumpolitikánk alapelveit, de abban, hogy össze akarta építeni a különböző, de egymásra utalt intézményeket, az a gondolat nyilatkozik meg, hogy a művészképzést és a művészi izlés fejlesztését egyszerre és minden oldalról kell munkába venni, hogy nemcsak művészi öntudat fejlődjék ki, de művészi értelem is, nemcsak művészi gyakorlat, de a művészek célzatait megértő közönség is. Azóta több évtized folyt le és mi még mindig Eötvös után kullogunk, megpróbáljuk, majd abbahagyjuk terveit és eszméit megvalósítani, de hiányzik az ő nagy átfogó szelleme, mely egyszerre az egész területet munkába vegye. Kezdtünk művészi nevelést az iskolákban, tartottunk ott művészi előadásokat, szervezni próbáltuk az általános rajztanítást, kísérleteztünk a múzeumi látogatások rendszeresítésével, itt-ott még tartunk népszerű művészeti kurzusokat, de lelkesedésünk szalmaláng. Az iskola megint mellőzni kezdi a művészeti nevelést s csak nemrég sürgették szobrá-szatunk újból való intenzív fejlesztését. Eötvösi nem kellett volna sürgetni. Az ő lelkében elevenen élt a művészet állami jelentősége. Ezért tervezte a vidéki múzeumokat, a munkások számára való esti bemutatásokkal, támogatta a képzőművészeti társaság országos kiterjesztését, ő bizonyára nem zárkóznék el sem a Szépművészeti Múzeum mellé állítandó művészettörténeti iskola szervezésétől - az École du Louvre-ra gondolok! — de látva a Szépművészeti Múzeum szűk voltát, ahol a régi művészetnek is alig van már helye, régóta gondoskodna arról, hogy az egész magyar művészetet felölelő «Magyar Művészeti Múzeum» létesüljön, mely gazdagon és széles arányokban mutassa be a magyar faj művészeti képességeit, amint azok a múltban és a jelenben megnyilatkoztak. Ha Eötvösnek igaza van, hogy «nemzetünk jövője tisztán kulturakérdés: attól függ, vajjon civilizáció tekintetében a népeket, melyek közt lakunk, mennyiben haladjuk túl» — akkor emlékeztetni akarok Andrássy Gyula gróf azon megállapítására, hogy igazi kulturális világsikert csakis a művészet terén remélhetünk, mert ebben kiváló a magyar. E felismerés egyenesen megszabja művészetpolitikánkat. Térjünk.vissza Eötvös felfogásához és minden oldalról kiépített terv alapján dolgozzunk azon, hogy művészeket és műértő közönséget nevelhessünk, hogy felvehessük öntudatosan szervezett és jól beállított külföldi kiállításokon a versenyt a nagy kulturnépekkel, aminek érdekében sürgős reformokra van itt is szükség, - - mert hiszen kulturális fejlődésünktől függ nemzetünk sorsa. Csakis így remélhetjük, hogy művészi közfelfogás fejlődik ki nálunk, melyet sért az utca, a ház, a pénz, a bélyeg, a hirdetés, a bútor, a könyvkötés, a hímzés, a szövet, a csipke mai minden ízlésbeli eltévelyedése ; akkor itt végre egységes ízlés fog fejlődni népies magyar és keleti hagyományok feldolgozásával egy egységes és nemzeti stilus, ahogy azt Lech-ner Ödön kezdeményezte s e stilus szellemébe beleolvad majd egész művészi kultúránk egy nagy és egységes egészbe, ahogy azt egykor br. Eötvös József megálmodta és nehéz viszonyok között oly sokoldalúan kiépíteni elkezdte. A jövő feladata itt is csak az lehet, hogy visszatérjünk Eötvös alapgondolatához.

LÁZÁR BÉLA

A MŰCSARNOK TÉLI KIÁLLÍTÁSÁBÓL BÁNKÓDÁS ÉDER GYULA FESTMÉNYE AZ ERZSÉBETVÁROSI CASINO DÍJÁNAK NYERTESE
A MŰCSARNOK TÉLI KIÁLLÍTÁSÁBÓL
BÁNKÓDÁS
ÉDER GYULA FESTMÉNYE
AZ ERZSÉBETVÁROSI CASINO DÍJÁNAK NYERTESE

A MŰCSARNOK TÉLI KIÁLLÍTÁSÁBÓL  TÜKÖR ELŐTT CZENCZ JÁNOS FESTMÉNYE A HALMOS IZOR PÁLYADÍJ NYERTESE
A MŰCSARNOK TÉLI KIÁLLÍTÁSÁBÓL
TÜKÖR ELŐTT
CZENCZ JÁNOS FESTMÉNYE
A HALMOS IZOR PÁLYADÍJ NYERTESE

A MŰCSARNOK TÉLI KIÁLLÍTÁSÁBÓL Ő FELSÉGE DOHÁNYZÓ SZOBÁJA A GÖDÖLLŐI KIRÁLYI KASTÉLYBAN ZÁDOR ISTVÁN FESTMÉNYE A LIPÓTVÁROSI CASINO DÍJÁNAK NYERTESE
A MŰCSARNOK TÉLI KIÁLLÍTÁSÁBÓL
Ő FELSÉGE DOHÁNYZÓ SZOBÁJA A GÖDÖLLŐI KIRÁLYI KASTÉLYBAN
ZÁDOR ISTVÁN FESTMÉNYE
A LIPÓTVÁROSI CASINO DÍJÁNAK NYERTESE

A MŰCSARNOK TÉLI KIÁLLÍTÁSÁBÓL PATRÍCIUS UDVARY GÉZA FESTMÉNYE
A MŰCSARNOK TÉLI KIÁLLÍTÁSÁBÓL
PATRÍCIUS
UDVARY GÉZA FESTMÉNYE

A MŰCSARNOK TÉLI KIÁLLÍTÁSÁBÓL NŐI FEJ LUX ELEK SZOBORMŰVE
A MŰCSARNOK TÉLI KIÁLLÍTÁSÁBÓL
NŐI FEJ
LUX ELEK SZOBORMŰVE

A MŰCSARNOK TÉLI KIÁLLÍTÁSÁBÓL BIEDER SZOBA JÁVOR PÁL FESTMÉNYE
A MŰCSARNOK TÉLI KIÁLLÍTÁSÁBÓL
BIEDER SZOBA
JÁVOR PÁL FESTMÉNYE

A MŰCSARNOK TÉLI KIÁLLÍTÁSÁBÓL HOROVITZ LIPÓT MAGAFESTETTE ARCKÉPE
A MŰCSARNOK TÉLI KIÁLLÍTÁSÁBÓL
HOROVITZ LIPÓT
MAGAFESTETTE ARCKÉPE

A MŰCSARNOK TÉLI KIÁLLÍTÁSÁBÓL ÉRDEKES OLVASMÁNY SCHICKEDANZ ALBERT FESTMÉNYE
A MŰCSARNOK TÉLI KIÁLLÍTÁSÁBÓL
ÉRDEKES OLVASMÁNY
SCHICKEDANZ ALBERT FESTMÉNYE

A MŰCSARNOK TÉLI KIÁLLÍTÁSÁBÓL MISS G. W. PICK LAJOS SZOBORMŰVE
A MŰCSARNOK TÉLI KIÁLLÍTÁSÁBÓL
MISS G. W.
PICK LAJOS SZOBORMŰVE

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003