VÁROSRENDEZÉSI PROBLÉMÁK
Ha valahol két ember városrendezésről vitatkozik, valószínű, hogy az egyik az egyenes, a másik a görbe utak híve. «Az egyenes út a legrövidebb és legpraktikusabb», mondja az egyik. «A görbe út szebb», feleli rá a másik. Bármennyire nem öleli is fel a városrendezés sokféle vitás kérdését ez a laikus szembeállítás, nagyjából eléggé jellemzi a két ellentétes főirányt, mely a városok elrendezésében évszázadok, vagy helyesebben évezredek óta küzd egymással; koronkint, gazdasági és politikai viszonyok szerint majd az egyik, majd a másik irány érvényesül jobban anélkül, hogy valamelyik irány is végleg túlsúlyra jutna. Az egyik irány a szabályosság, a szabályos szépség iránya, a másik a szabálytalan, vagy ú. n. festői irány. Termeszetesen építészetben és kertek elrendezésében is megállapítható a különböző korokon keresztül ez a fődisztinkció.
Modern és legmodernebb gondolatokról gyakran derül ki, hogy régelmult korok szellemében gyökereznek, így van ez a városrendezés egyik újabb iskolájánál is, mely kiindulása volt a német modern városrendező törekvéseknek, de amely ma határozottan szünőfélben van. Ez a középkorias festői városrendezés iskolája, úgy, ahogy azt Camillo Sitte és követői kifejtették. Tizenöt-húsz év előtt az emberek nagyon meg-csömörlöttek sakktáblaelrendezésű városainktól és a kontraszt folytán különös gyönyörűséget találtak a középkori városok szépségében. A szűk, szeszélyesen görbülő utcák, zárt és szabálytalan formájú terek poézisét újra meglátták. Sokat rajzoltak, méregettek a gyönyörű régi városokban, és lassan kialakult bennük a meggyőződés, vagy majdnem hit, hogy a gyönyörű régi városok szabálytalan szépsége tudatos, tervszerű munkásság eredménye, és hogyha ma akarunk szép városokat építeni, szép városképeket alkotni, ezektől a középkori városépítőktől kell tanulnunk. A teóriát követte a tett és mintegy tíz éven át a német városrendező tervek a szabálytalanul görbülő, változó szélességű utcák és terek nehezen áttekinthető szövevényévé váltak. Sűrűn hangsúlyozták ebben az időben, hogy az utcák érdekesebbek, ha állandóan látunk valamit a végükben, vagyis ha van markáns végpontjuk, vagy ha ügyesen szűkülnek, szélesednek és görbülnek. Az utcák kereszteződéséből keletkezett tereket teljesen elitélték, és csak zárthatású tereket akartak megengedni. Ilyen elvek alapján építettek nagyvárosi bérháznegyedeket, amilyen a berlini «Bayrisches Viertel». Itt a bérházak elrendezése, a beépítés magassági és területi sűrűsége, az utcák szélessége nem változott lényegesen a régebbi bérházelrendezésekhez képest ; a változás az importált motívumokban van, vagyis a görbülő utcákban, a szabálytalan terekben és előugró sarkokban.
Bizonyos, hogy az így épült bérháznegyedek esztétikai hatása nem hasonlítható mintájuk a régi kisvárosok hatásához. Az akartság túlságosan látszik, a motívumokon nagyon is érezzük, hogy mindegyik önmagáért, kényszerítő szükség nélkül tevődött oda, a bérházakban kifejtett középkorias festőiség pedig a maga hazug voltában direkt lehangoló. Emellett ezekben a városrészekben nehezebb az orientáció és az egész elrendezésben nincs nagy összefüggő gondolat, hanem csak gyakran ismétlődő, egymás mellé helyezett festői ötletek.
Ma, ezen kísérletek után, könnyű megmondani, mért nem volt sikere ennek a különben nagy lelkesedéssel dolgozó csoport munkájának? Mert nem a modern élet szükségleteiből indult ki, hanem egy ettől teljesen különböző élet formáinak szépségét akarta egyszerűen átültetni. Ami a középkori város kis területén, kisméretű házai közt, kis forgalma mellett jó volt, az nem válhatott be a modern nagyvárosban. Másrészt bizonyos fokig helyén van a természetesen adódó keresetlen festőiség a modern kertvárosszerű lakónegyedeknél, különösen akkor, ha emelkedő terrénumon vannak. De ez utóbbiaknál is világosabb, áttekinthetőbb elrendezés szükséges, mint amilyeneket a festői városrendezés hívei alkalmaztak.
Különben szabálytalanul épült régi városoknál is megállapítható majd mindig egy vagy két főforgalmi vonal, melyek rendesen egyedül bonyolították le e városok forgalmát.
Ilyen városok olyan korokban épültek, amelyekben a közbiztonság megszűnt és amelyekben a városok kivétel nélkül várak voltak. A házak elrendezése ennek a védelmi célnak felelt meg és a szépség csak néhol, így közterek elrendezésénél volt tervezett, a legtöbb helyen magától adódott a jó, anyagszerű és egységes karakterű építésből, és a talajviszonyokhoz természetesen, keresetlenül való illeszkedésből.
Ha az emberek biztonságban érzik magukat, a politikai viszonyok nyugodtak, szívesebben építenék a völgybe, a sík vidékre, mint hegyre és szabályosan, bizonyos rend szerint építik városaikat. A Róma helyén keletkezett első telepek megerősített kisvárosok voltak két domb tetején. A politikai hatalom és biztonság növe-kedtével építették a völgybe az első fórumot, amelyet később a nagy «római béke» idején több nagy, szabályos rendű tér követett. A középkor idején elpusztultak a fórumok és a dombokon tornyos várak, zegzugos utcák keletkeztek minden rend nélkül.
A történelem tanúsága szerint tehát a szabálytalan elrendezések kénytelenségből, a politikai helyzet szorítása által keletkeztek, míg ha az emberek biztonságban éltek, mindig bizonyos rend szerint építették városaikat. A tizenhatodik és tizenhetedik században Európa egyes részein megvoltak már az előfeltételei a szabályos városépítésnek, de a városok nagy többsége még jó ideig megmaradt középkori falai közt, és a szabályos elrendezés művészete előbb a biztos, nyugodt élet legszebb környezetében, a kertekben fejlődött ki. Ha összehasonlítjuk a versaillesi park tervét valamelyik újabb párisi negyed tervével, szembetűnő az utak elrendezésének hasonlósága. Az egyenes utak ferde metszései, sugaras elrendezésük és egy kerek vagy sokszögű térre való vezetésük a francia parkban fejlődött ki először és onnan jutott a francia városrendezésbe.
A nagy francia kertművészek megérezték az egyenes fás allék szépségéit, a nagy szabad kilátás gyönyörűségét. Ami a kertekben szép volt, az bizonyos fokig szép maradt a városokban is. A sugaras elrendezés elve praktikusnak bizonyult (a hegyesszögsarkú telkek beépítését a francia építészek jól meg tudják oldani), a nagy vuek, egyenes allék, a sok sugaras allé össze-futásából keletkező nagy terek (Étoile) pedig páratlan szépségű harmóniába olvadnak Paris centrumában, a Tuileriáktól a Champs-Élysées-n át a Boisig.
De Parisban láthatók ennek a rendszernek a hátrányai is. Amíg a város nagy forgalmi vonalai és reprezentatív fénypontjai követnek ilyen szigorú geometriai rendet, addig a hatás impozáns, a kocsiforgalom aránylag jól bonyolódik le, bár a túlgyakran betorkolló mellékutcák forgalma zavarja a főutcákét. Azonban a mellékutcák konzekvensen végigvitt egyenessége, egyforma szélessége könnyen unalmas sablonná vált és olyan rendező elv volt, mely a lakások higiénikus és szép elrendezésével, az utcaépítés drágaságával és a talajemelkedésekkel nem törődött.
Ennek az iskolának az volt a szándéka, hogy a kocsiforgalmat a város minden pontjára lehető rövid úton elvezesse és erre tényleg alkalmas volt a radiális rendszer. Avval, hogy a forgalom tényleg bizonyos kisszámú nagy vonalat követ, és hogy ezen a pár vonalon kívül tényleg aránytalanul kisebb a forgalom, sőt elenyésző kicsiny, ez az iskola nem törődött. Ezért épített igen sok széles mellékutcát, melyek éppoly költségesen építvék, mint a főforgalmi vonalak.
A sok drága utca építése drágította meg Parisban és egyebütt más tényezők mellett az új városrészek lakásait. A tizenkilencedik század német városrendezése, melyet a mienk is követett, hasonlít a franciához a hátrányokat illetőleg, de amennyiben a radiális rendszer helyett inkább quadratikus sémákat tervezett, rosszabb forgalomvezetése volt és egyébként sem alkotott oly nagyszabású megoldásokat, mint amilyeneket Parisban csodálhatunk.
Fényes, szabályosan megoldott főútvonalak, fasoros allék, nagyszabású terek perspektivikus vonatkozásban egymáshoz, mögöttük pedig rengeteg, drágán épített egyforma utcától szegett szűkudvaros háztömb, forgalmi és lakóutcák meg nem különböztetve, ez ennek az iránynak az eredménye.
Ma már tudjuk, hogy a városrendezés nemcsak forgalmi vagy csak művészi feladat, hanem a szociális higiéné egyik legfontosabb eszköze. Jó városterv olcsó, egészséges, nyugodt lakásokat jelenthet (természetesen karöltve a forgalmi és telekpolitikai reformokkal), míg rossz városterv milliókkal károsíthatja a lakosságot és a közegészségi viszonyokat is ronthatja.
Hogy visszatérjek e cikk kiindulásához, nem az a fontos, görbére vagy egyenesre építjük-e utainkat, hanem az, hogy egészséges, olcsó városokat építsünk. A még tíz év előtt szakkörökben is gyakori vita elveszti jelentőségét. Senki sem vonja kétségbe, hogy a nagy forgalmi vonalaknak világos és áttekinthető elrendezése, a lehetőleg egyenes forgalmi vonalak és a forgalmi vonalak lehető ritka megtörése helyes és kívánatos. Viszont senkisem fog áldozatokat hozni azért, hogy fennálló görbületeket, melyek gyakran kedvezően is hatnak, kiegyenesítsen, és mindenki bele fog nyugodni esetleg újabb útgörbü-letekbe, ha ezáltal takarékosabb megoldás érhető el. A lényeg nem ebben, hanem a beépítés módjában és az utcák sűrűségében és építési módjában van.
Gyakran halljuk, hogy a modern városrendezők a tízévelőttiekkel szemben nem forgalmi emberek, amit helyesen úgy kell mondani, hogy nemcsak forgalmi emberek. Mert azért ma is, mint azelőtt, városterven első dolog a fontos forgalmi vonalak helyes megállapítása. A modern városrendező tehát két embertípust egyesít magában: egyik a mérnök, aki jó, lehető rövid, simaforgalmú forgalmi utakat tervez, másik az építész, a költő, aki a lakóházak, lakóudvarok és a hozzájuk tartozó csendes lakóutaknak elsősorban barátságos, poétikus elrendezést ad és eközben fantáziájának is teret engedhet. Ez a kettősség talán a legfontosabb ismertetőjele az új művészetnek. Jó, lehetőleg világosan vezetett forgalmi utakra, csendes, a forgalmon kívül fekvő, olcsóbban épített lakóutakra és összefüggő, a lakóutakra nyíló nagy parkfelületekre van szükségünk. Gyakorlatilag eddig az angolok valósítottak meg legtöbbet ebből a programmból ; az ő munkájuk ezen a téren igazán mintaszerű. Leírom röviden az ő kertvárosuk elrendezésének főelveit és kiemelem ezek közül azokat, melyek a mi viszonyaink közt is számításba jönnek.
London centrumából a földalatti vasúton tíz perc alatt kiérünk a híres új kertvárosba, Hamp-steadbe. Az állomás mellett út vezet, mely az új kertváros kereskedelmi és forgalmi vonala. Ezen vannak az üzletek és innen ágaznak el a lakóutcák tervszerű elrendezésben, de a lan-kás vidékhez alkalmazkodva, keresetlen görbületekkel. A lakóutcák keskenyek és olcsó, park-útszerü építésüek. A házak mind a lakóháztömbök szélére vannak építve közel egymáshoz, sőt gyakran zártsorba építve. Ezáltal minden lakóháztömb belseje nagy, parkírozott, teljesen védett és zárt tér, melybe por, zaj el nem jut és amely ideális játszóhelye a gyermekeknek. Természetes, hogy e terek keletkezéséhez kis sűrűségű beépítés szükséges, amilyen az angol kertvárosnál van, de a mi bérháznegyedeinknél is előállnának, bár kisebb, de szép, üdülésre, játékra egyaránt használható belső terek, ha a beépítés sűrűségét kb. 50%-osra csökkentenők és ha a lakóutak szélességét és költségeit a belső terek javára a szükséges minimumra redukálnék. Ezáltal újabb városrészek feltárása jóval olcsóbbá válnék a községek számára, mint volt eddig. Az angol kertváros tudvalevőleg csupa családi házból áll, egy centrálisan fekvő tér mentén vannak templomok, iskolák és egyéb középületek. Bár bizonyos, hogy mindenféle sorsú és vagyonú ember számára egyformán legideálisabb és legökonomikusabb a családi ház zártsoros építkezésben, mégis minálunk előreláthatólag még hosszú időn keresztül fognak bérháznegyedek épülni és arra kell törekednünk, hogy bérháznegyedeink számára is értékesítsük a városrendezés új elveit.
Szükséges lesz tehát először is a bérháznegyedek beépítési sűrűségét erősen redukálni (max. 50%) és az egyes bérháztömböket közös terv szerint közös nagy udvar körül kiképezni. A bérházak emeletszámát feltétlenül redukálni kell és a helyiségek belső magasságait a maiaknál jóval alacsonyabbra kell venni, amint az angol, német és francia házaknál látható. A lakóutcákat olcsóbb kiképzéssel kell építeni, mint a főutakat és jóval nagyobb távolságokban kell őket alkalmazni, mint eddig, viszont a nagy térszerű belső udvarokon át vezethetnek néhol gyalogösvények.
Az így épített és a maihoz képest ideális bérháznegyedeken kívül volnának a kisháznegyedek. Kisházaknak nevezem ezeket az épületeket, hogy élesen megkülönböztessem őket a ma szokásos villanegyedektől. Előbbiek a lakosság minden rétege számára épülnének és jellemző volna rájuk az, hogy legfeljebb egy emeletmagasság mellett lehetőleg zártsorban épülnének és hogy kívül-belül egyszerű, szolid kiképzésűek volnának. A villanegyedekben evvel szemben aránylag kis telkeken találunk szabadonálló miniatürkastélyokat, építőtörvényünk szerencsétlen rendelkezése folytán úgy elrendezve, hogy a villák egyenkint vannak odaállítva, de azért közel egymáshoz. Ezáltal nincsenek eléggé izolálva ahhoz, hogy külön hathassanak, de egységes utcakép sem alakul ki. Emellett ez az elrendezés lényegesen drágább a zártsoros építkezésnél és tetejébe jóformán használhatatlanokká teszi a kerteket. A németek tehát tényleg nem ok nélkül nevezték az ilyen elrendezésű negyedet «Villenfriedhof»-nak.
A jó elrendezésű, praktikus, szép kisháznegyedeknek klasszikus mintáját nyújtják az angol kertvárosok. Azonban a részletekre, a lakóutak poézisére, házak, udvarok karakteres építésére nézve a magyar kisvárosokban találhat a magyar tervező ezer tanulságos momentumot. Igen szomorú tünet, hogy vidéki városaink mint vesztik karakterüket és mint változnak át lassan csúnya fiókbudapestekké, de vigasztalhat, hogy a romboló munka még aránylag nem haladt nagyon előre és még igen sok szép, karakteres városrészletet találhatunk még, melyekből kisarjadz-hat majd az új karakteres építés és városrendezés. Visszatérve a francia és a festői német városrendezés ellentétére, láthatjuk, hogy modern városrendezésünk, melyet bátran angolnak nevezhetünk, nem dogmatikus, nem merev és mindenek fölé helyezi a higiénikus és poétikus elemeket. Átvette a francia iskolától a főutak, főterek világos, áttekinthető elrendezését, viszont megtanulta a középkorias iránytól, hogy lehet az emelkedő terrénumhoz simulni és hogy mennyi poézis, mennyi lakályosság lehetséges a lakóutcák kiképzésében. Egyenes, széles utat épít ott, ahol az embert gyorsan akarja kivezetni a városból, az irodából a perifériára és viszont megelégszik keskeny, fás utakkal magán a lakótelepen, ahol előreláthatólag egyszer-kétszer fordul majd meg napjában kocsi.
És így a jövő városában könnyen eljuthatunk majd a város bármely részébe, de lakásaink nagy részében meg leszünk védve a forgalom zajától és porától. Ha meggondoljuk még, hogy nagy, fásított, parkos, belső udvartereink jóval szélesebbek és kellemesebbek lesznek, mint az utcák, akkor közelfekvő a gondolat, hogy lakó-, dolgozó- és hálószobáinkat az udvarra nyitjuk majd, míg az utcára a fogadószoba, lépcsőház és mellékhelyiségek néznek, ami a nagyvárosi lakások ideális megoldását jelentené.
Teóriában a modern város megoldottnak tekinthető. Az utolsó időkben Budapesten és vidéki városainkban is nagykitérjedésü negyedek épültek és feltehető, hogy a közel jövőben újabb negyedek fognak épülni. A városrendezés teóriája, mint minden szociális teória, önmagában semmit sem ér, csakis tettre váltva. Mindenkinek, hatóságoknak és közönségnek egyaránt össze kellene fogni, hogy a városrendezés űj elvei megvalósuljanak minálunk is, hogy az építendő új városrészek szebbek, egészségesebbek legyenek a mostaniaknál.
RÓZSAVÖLGYI GYULA
