Egy elfeledett képírónk, Művészet, 1914

Tizenharmadik évfolyam, 1914 | Első szám | p. 47-63.

EGY ELFELEDETT KÉPÍRÓNK

A nemzeti újjászületés művészgárdájával igen mostohán bánt el a sors. Egyedül Barabás emelkedik ki belőle, de talán ő is csak azért, mert a Gondviselés hosszú élettel ajándékozta meg, itt hagyta köztünk, itt mozgott, itt járt a legutóbbi időkig... mert őt nem lehetett elfelednünk.

Mindenesetre sok volt köztük a gyönge, aztán a gyáva és kislelku, kik művészi eszményüket soha meg nem valósíthatták, mert tucatmunkában a kenyérért kellett robotolniuk, hanem azért a sok lenézett mesterember között akadt tehetség is, kik ha kénytelenek is voltak a körülményekkel megalkudni, de igazi művészi hivatottságnak is bizonyságát adták.

Ezek egyike volt Miklóssy József is. De hamvaiból élő föld sem támadt még s az emlékezés végső foszlányai már rég semmivé váltak.

1308-ban Róbert Károly megengedte a szepesi nemeseknek, hogy bányaművelési jogaikat a soltészokra is átruházhassák.¹

Ennek a fejedelmi intézkedésnek köszönheti létét Szlovinka is. 1368-ban tűnik fel először, hanem akkor még Abucunak hívták.²

Kies fekvésű hely, mely Krompachtól délre, a Skala hirtelenül felduzzadó tetői alatt alakult. Tárnáiban már 1374-ben igen jó minőségű rezet bányásztak.³

Lakosai jóravaló, csendes ruthének, kik a Dunajec és Poprád völgyszorosain át még valamikor a honfoglalás előtt költözködtek a Szepes-ségre. Vallásukat, Ősi jellegüket, mai napig fenntartották, de nyelvükön már igen érezhető a szomszédos idegen áramlat befolyása.

Itt, ebben a régi; hagyományokkal megszentelt, kis faluban, egy terjedelmes, de szegény, pórcsalád ölén pillantotta meg Miklóssy a napvilágot 1792. március 20-án. Keresztvíz alá Bab-járcsik Kázmér és Jankos Mária tartották.⁴

Eredetileg Zmijnek hívták. A család ma is él Szlovinkán. A magyaros, jobb hangzású, Miklóssy nevet festő korában vette föl, de kezdetben a Miklosik-Miklussig alakban használta.

A kis Jóska igen eleven, pajzán gyermek volt. Éppen abban az időben folytak a francia háborúk. Télen a fonókban mindig figyelemmel hallgatta a hegyek közé tévedt híreket s csak úgy dobogott a szíve, mikor a kiszolgált vén obsitosok Bécsről, a császárváros fényéről, meséltek. Nem gondolta volna még akkor, hogy valaha ő neki is megengedi a Gondviselés e csudavilágba belepillantani. Hiszen oly időben s oly körülmények között született, midőn egy amolyan szegény pórfiúnak, minő ő volt, még álmai sem lehettek. Maga is elcsodálkozott talán, midőn lassan belesodródott a nagy világba s összeköttetésbe jött nagy emberekkel és nagy eseményekkel.

A véletlenen múlt az egész.

1797. április 3-án elhunyt Jámborszki Vazul, a szlovinkai lelkész, nyolcvannégy éves korában.

A megüresedett javadalmat a kegyúr, Csáky Imre gróf, Andrejkovics István zavadkai lelkésznek óhajtotta volna juttatni, kit már április 28-án kelt levelében Bacsinszky püspök különös figyelmébe ajánlott.⁵

Nem is lett volna talán az egyházmegyei főhatóságnak kifogása Andrejkovics ellen, ha az öreg Jámborszki rendezett viszonyokat hagy maga után. Tisztességes, jóravaló pap volt ő máskülönben, aki Zavadkán már tizennegyedik esztendeje közmegelégedésre, becsülettel munkálkodott az Úr szőllőjében.

Az öreg Jámborszki bizony igen elhanyagolt állapotban hagyta Szlovinkát, Andrejkovics pedig gyöngének látszott Bacsinszky püspök szemében arra, hogy a felszaporodott bajokat kellőkép és eredményesen orvosolhassa. Ezért Dudinszky Mihályt ajánlotta a grófnak, aki akkor az egyháztörténelem és az egyházjog tanára volt az ungvári püspöki papnevelő intézetben.

Háromszor írt a kegyúr ⁶ ndrejkovics érdekében a püspöknek, de mind a háromszor eredménytelenül s végül is a Bacsinszky álláspontja győzött.

Ez volt a szerencséje a kis Zmij Jóskának. Dudinszky egy igen tanult, nagyműveltségű pap volt, aki hamar fölismerte benne a tehetséget.

A tanulást Szlovinkán kezdte. De minő volt az? Előrebocsátjuk, hogy Dudinszky eljöveteléig itt nem volt iskola, bár a ŤRatio Educationisť kötelezte a falvakat iskolák állítására. Természetesen az úttörés igen fáradságos volt. Még l803-ban is az egész tanítás a katekizálásból állott. Minek oka az lehetett, hogy Dudinszky nem tudott találni megfelelő erőt. Szegedy Andcás, az akkori kántor, egyszerű parasztember volt. Bár törekvő, jóravaló férfiúnak tűnik föl, aki tehetségéhez és tudásához képest lelkiismeretesen igyekezett hivatását betölteni, de eredményt még a hittan terén is alig tudott felmutatni.⁷

Szegedyt azonban a nép sem szerette. Ezért Dudinszky 1803. végével őt a szolgálatból elbocsátotta. 1804-ben Loboda Andrást találjuk

már a helyén, aki még szintén fiatal ember volt, de már tizenkettedik esztendeje szolgált, mint kántor. Egyszerű sorból származott ő is, de már neki rendes tanításra is képesítése volt. Amellett az Isten gyönyörű hanggal áldotta meg, a rítust pedig pompásan értette.⁸ Ő vetette meg tulajdonképen Szlovinkán a ŤRatio Educationisť által előírt iskola alapját.

A különben is szerény, szorgalmas és alázatos, ember igen odaadó buzgalommal feküdt neki a munkának. Eleinte csak a vallás elemeinek a tanítására fektette a súlyt, de idővel kiterjesztette a gondját az írás és olvasás mesterségére, valamint a szertartástanra is. Tannyelv a ruthén volt, de Loboda értett latinul és németül is, bár csak ruthénül beszélt. A magyar nyelvet akkor még egy ruthén iskolában sem találjuk a tantárgyak között.

Ebben az iskolában kezdte meg Miklóssy a tanulást. Mint eszes, fogékony fiú, az előadottakat hamarosan elsajátította. Az év vége felé már ismerte a betűket, képes volt, ha lassan is, olvasni. Megtanulta a vallás elemeit, azonfelül a Miatyánkot és a Hiszekegyet, továbbá egy pár kisebb imádságot és néhány egyházi éneket.

Loboda nem volt egészen közönséges tehetség, aztán értette a módját is, hogyan kell a kis gyerekekkel foglalkozni. Szelid modorával, ügyességgel, becézgetéssel annyira meg tudta magát kedveltetni, hogy az órákról soha senki sem maradt el. Még Dudinszky is hozzá küldte gyermekeit.

Lassankint megnyilvánult Miklóssyban a faragáshoz, rajzoláshoz, való hajlam is. Nemcsak szüleinek tűnt föl ez, hanem maga Loboda is alig győzte csodálni. Nyáron, mikor a tanítás szünetelt, kijárt a mezőre, teheneket, juhokat legeltetve. Míg társai huncutkodtak, lármáztak, veszekedtek, danoltak, tréfáltak, ő leült az árnyékba, elővett valami fadarabot és mintákat, alakokat, faragott ki rajtuk. Máskor ismét megfigyelte a természetet, gyönyörködött annak minden megnyilvánulásában. Aztán elővett egy darab papirost és rajzolgatott ; állatokat, embereket, hegyet, szakadékot, mezőt stb. Dudinszkyt, aki végtelenül szerette, gyakran meglepte egy-egy ilyen rajzzal.

Már akkor is találkoztak ruthén falvak a Szepességen, honnan az értelmesebb gazdák tehetségesebb gyermeiket gimnáziumokba küldték. Lőcsén az 1805. évi kimutatás szerint 25 gör. kath. fiú látogatta a gimnáziumot, kik közül 8 egyszerű szepesi paraszt szülők gyermeke volt. A következő esztendőben egygyel, 1807-ben szintén egygyel, szaporodott ez a szám.⁹ A podolini piaristáknál pedig 1805-ben 17 gör. kath. fiú közül ll szegény földmívelő gyermeke volt. Ez a szám a következő évben 8-ra apadt, de 1809-ben viszont 15-re emelkedett föl stb.¹⁰ Ezekből vagy kántorok, vagy a kinek módjában volt tanulmányait folytatni, papok lettek.

De a körülmények vagy a nevelő befolyása hányszor sarkalja a gyermeket olynemű munkásságra, melyre sajátos tehetsége vagy éppen nincsen, vagy első sorban nincsen hivatva. Ez történt Miklóssyval is.

Dudinszky belőle is papot szeretett volna nevelni. Nem is gondolkozott egészen rosszul, mert hiszen más pálya egy szegény görögkatholikus pórfiú előtt akkor még úgyis majdnem teljességgel el volt zárva. Görög Demeter bár szegény, de nemes szülők gyermeke volt, aztán maga a püspök, az udvarnál igen kegyelt Bacsinszky András, pártfogolta s a kancelláriánál még irnoki állást sem tudott kapni. Megjegyzendő, hogy régen görög szertartású ember még ipart sem folytathatott, mert a ruthének mind ki voltak zárva a céhekből. Csak 1753-ban, de akkor is csupán azoknak a fölvételét engedte meg Mária Terézia, kik az uniót Rómával elfogadták. De hogy valaki papjelölt lehessen, ahhoz már ez időtájt föltétlenül megkívánták a gimnázium és a bölcsészeti tanfolyam elvégzését. Az öreg Zmij pedig szegény ember volt, kinek nem volt miből költekezni. Bizony a kis Jóskára alig virrad jobb sors, ha pártfogójának nem támad egy mentő gondolata.

Dudinszky tekintélyes, befolyásos ember volt, kinek szavát a püspöki udvarban mindig figyelembe vették. Mindenesetre s első sorban kiváló egyéni képességének köszönhette ezt. De bizonyára közrejátszott abban az a körülmény is, hogy neje Bradács Mihály püspöki helynöknek a nővére volt. Ennek folytán sikerült neki kivinni, hogy Zmij Jóskát 1809 nyarán fölvették a sz. Bazil-rendű szerzetesek közé.

Szóval ő is ahhoz fogott, a mire környezete leginkább serkentette. Az ifjúság a milyen fogékony, épp oly kevéssé van tisztában a saját tehetsége felől. De mit is tehetett volna egyebet?...

A természeti szépségekben gazdag Zemplén vármegye legfelsőbb csücskében fekszik a krasznibródi zárda. Egy kis domb hátán épült, mely Homonnától északra emelkedik. Hátterében erdőkkel koszorúzott bércek ágaskodnak, alant jó széles síkság terül el, melyet a Laborcz folyó vize öntöz.

E zárda a sz. Bazil-rend tulajdona. A szerzetesek rendeltetése a keleti egyházban előírt, sokszor igen hosszadalmas, istentiszteleteket naponta pontosan elvégezni. De régen, mikor még minden községben lelkész és templom nem volt, lelkipásztorkodással is foglalkoztak s azonkívül egyházi könyvek kiadásával.

A rend tagjai Krasznibródon nyerték kiképez-tetésüket. Ide került Jóska. is.

A magas, fehérre meszelt, hatalmas kolostor, körülvéve árnyas kerttel, igen jó benyomást tett rá. Dolga ellen sem panaszkodott eleinte. De utóbb mintha nem találta volna helyét az elzárt falak között. Eddig csak szegény ember volt, most meg fogoly lett. Az ő lelke legalább úgy érezte. Ez nem neki való élet volt. De mit tehetett a szegény?

Negyedfél évet töltött itt. Ekkor szerencsés fordulat állott be. A bécsi sz. Barbaráról elnevezett gör. kath. hitközségnél megüresedett a kántori állás. Dudinszky ismervén a helyzetet, fölszólította: nem volna-e hajlandó azt elfoglalni? Természetesen kapva kapott az alkalmon.

Örült, hogy megszabadult a szerzettől, de mindig kegyelettel gondolt azért rá. Igaz ugyan, hogy a viszonyok, a körülmények hajtották oda, hanem a baziliták nélkül ő sohasem lett volna Miklóssy. Mert ha bolond fejjel ott hagyja a szerzetet, ugyan mi lett volna belőle? Da a szerzet falai között ébredt föl benne a művészi hajlam is. Itt látott először ecsetet és festéket is. Mert a krasznibródi monostorban mindig találkozott egy-két olyan szerzetes, kik értettek a festészethez. Szükség is volt rájuk, hiszen a rend 8 kolostorában mindig akadt munka. Akadémiát ugyan egyikük sem végzett, de természetes tehetségüknél fogva az igényeket egészen ügyesen kielégítették. 1814. május 1-én köszöntött be Miklóssy a sz. Barbarába.

Gyönyörű tavaszi idő volt. Az égen fodros fellegek úsztak. A Práterben éppen akkor kezdett fesleni az orgona, meg a gyöngyvirág bimbója. A fürtös virágcsokrokon döngicsélve röpködtek a méhek és a fehérszárnyú pillangók. Az osztrák főváros legszebb pompájában ragyogott. A Duna felől gyönge szellő fujdogált. A virágok édes illata összevegyült a friss, üde gyep átható, nyers földszagával.

A szegény Miklóssy egészen oda volt. Alig győzött bámulni. Voltaképen nem is tudta, hogy mit csodáljon inkább? Hiszen minden új volt előtte és mindaz oly nagyarányú, oly fényes, oly ünnepi. Annyi benyomás, annyi új érzés, foglalkoztatta elméjét, hogy kifejezést se tudott volna nekik adni.

Meg kell jegyeznünk, hogy a bécsi művészet aranykora I. József és VI. Károly idejére esik. Ekkor indul hódító körútra a barocco s ez az a stilus, mely a könnyen buzduló, meleg kedályű, bécsi nap fajjellegének igazán és leghívebben kifejezést adott.

Midőn Miklóssy Bécsbe jött, már e kornak csak emléke élt. II. József uralkodásának fagyos levegője, a tanult klasszicizmus, az akadémiai szellem, amint megfosztá az építészetet élénkségétől, erejétől és kecsességétől, éppen úgy elhalványította az éltető melegségű eget, a nagy allegóriákat és a vidám jeleneteket. Ezek helyét az arkeológiai kutatás, a nem értett antik iránt táplált lelkesedés és a klasszikus kánonhoz való meddő ragaszkodás váltotta föl.

Az akadémia az 1812-ben kiadott új statútumok alapján négy főosztályra oszlott. Ezek a következők voltak:

I. A festők, szobrászok, rézmetszők és a mozaik iskolája.

II. Az építészet iskolája.

III. A graveur-művészet iskolája.

IV. A kézművességekre alkalmazott művészet iskolája.

Miklóssy nem habozott sokáig, hanem alighogy fölért Bécsbe s tájékozódott az új viszonyok között, fölment az akadémiára és fölvétette magát az első osztályra. Hivatalos állásával egybekötött dolga ugyancsak kevés volt. Reggel l óra, délután pedig 1/2 óra. Igy az semmiképen sem akadályozta tervében.

A festők osztályán ez idő tájban igen sok jeles növendék volt. Ekkor kezdett feltűnni Fendi Péter, aki utóbb vízfestményein a családi élet naivságát, a gyermekvilágot és annak játékait, igen bájosán tudta ábrázolni. Vele egyidőben adta nagy tehetségének a jelét a szellemes Daffinger Mór. Mint virágfestő is igen előkelő rangot foglalt el, de miniatűr arcképei még bámulatosabbak. Kitűnő teknikával, amellett nemes ízléssel és finom színezéssel, dolgozott. Ugyanakkor látogatta az akadémiát Waldmüller Ferdinánd is, a későbbi híres parasztfestő, kinek képein az alakok- és színek gyakran keményen ütköznek egymásba, napfénye is sokszor túlságos erősen világít, jellemzése pedig néha a torzképpel határos, azonban hazudott szépséggel soha meg nem sértette á természetet a művészet kedvéért. Miklóssy Kraffthoz szegődött, kinek tanítványai között Ranftl volt akkor a legtehetségesebb egyéniség. De az elsőbbséget csakhamar át kellett engednie a híres Danhauser Józsefnek, kinek gyöngéd, szellemes, puha zománcú és a vígjátékíró élénkségével színező ecsetje egy csapásra meghódította a jószívü és könnyűvérü osztrák főváros közönségét.

Ezekkel a fiatalemberekkel, kik nemsokára mint fényes csillagok kezdtek tündökölni az osztrák művészet derült égboltján, igen jó viszonyban volt Miklóssy. Együtt jártak, együtt tanultak, még mulatni is együtt mentek el. Tanyájukat Ranftlnál ütötték föl, kinek apja korcsmáros volt. Az ő füstös, kis vendéglőjében találkozott rendesen a társaság, mely nem messze a Grabentől, egy sötét mellékutcában feküdt, a világtól teljesen eldugva. Egy kopott helyiségben, melyet reggeltől estig gyertyafény világított meg, ültek össze a fiatalok, illatos mokkanedvet szopogatva, hogy elszórakozzanak, megbeszéljék a napi eseményeket és bírálatot mondjanak a sajtóban fölmerülő eszmékről vagy megvitassanak egy-egy fontosabb művészeti kérdést. Ilyenkor aztán kigyulladt szemükben a tűz. Mindenik a maga igazát szerette volna érvényre juttatni.

Miklóssy nyolc esztendőt töltött a bécsi képzőművészeti akadémián. 1814-ben iratkozott be s mindvégig Krafft tanítványa volt. Jó barátai közül éppen csak Ranftl tartott ki vele a nagy mester oldala mellett és utóbb Danhauser. Talán azért is rokonszenvezett vele leginkább. Bár a többiekkel is mindig igen jó viszonyban volt, tény azonban, hogy Ranftllal a legmelegebb barátság fűzte egybe, mely akkor sem szakadt meg, midőn már Miklóssy búcsút mondott Bécsnek.

Tanulmányait fényes eredménynyel fejezte be. Erről a következő bizonyítvány tanúskodik: ŤDie Oestereichisch-Kaiserliche Académie der vereinigten bildenden Künste bezeuget hiermit, dass der Herr Joseph Miklussig, alt 28 Jahre, gebürtig von Slovenka in der Zipser in Ungarn, die K. K. Academie durch acht Jahre mit wohlgesitteten Betragen und solcher Verwendung besucht habe, dass er bei der Prüfung der von ihm vorschriftmässig eingereichten Kunstwerke so wohl in Hinsicht auf sein ausgezeichnetes Talent, als auf seine praktische Fertigkeit als ein geschickter ausübender Künstler im Fache der Historien Mahlerey anerkannt worden.
Wien, den 22. Februar 1823.
Franz Caucig
Director der Mahlerey und Bildhauerey.¹¹ť

Oly nagyon kiemeli Miklóssyt e bizonyítvány, oly magasztalólag nyilatkozik róla az akadémia, hogy az ifjú művészember a legjobb reményekkel nézhetett jövője elé. De nem ok nélkül ; mert már első munkájával oly nagy feltűnést keltett, hogy személye iránt általános érdeklődés nyilvánult meg s az élesebben látó kritika a legnagyobb elismerés hangján nyilatkozott felőle, aminthogy I. Ferenc arcképe, mellyel legelőször fellépett, tényleg nagy vonású és előkelőan jellemző kép. Miklóssy ajándéknak szánta, de utóbb Kováts Jánosnak, az áldozatkész maecenásnak engedte át, aki azt az általa alapított eperjesi püspöki könyvtár olvasóterme számára vásárolta meg tőle.

Állását továbbra is megtartotta a Barbaránál ; de míg azelőtt csak pályatársai, néhány jó barátja kereste föl szerény otthonát, mindannyi amolyan szegény ember, mint ő, a hír, a kíváncsiság, érdeklődés folytán csakhamar magasabb látogatók is kezdtek jelentkezni nála: az irodalomtörténetből is jól ismert Görög Demeter, aztán Viszanik Mihály, a bácsi egyetem akkor híres orvostanára stb., kik szívesen állottak ecsetje elé, De hová lettek e képek? nem tudjuk megmondani. Csak az bizonyos, hogy Miklóssy minden tekintetben megfelelt a várakozásnak. Bár pusztán kőnyomatok maradtak e képekről, hanem ezek is eléggé visszatükröztetik az ifjú művész biztosságát, a műgondot s főleg a jellemző erőt és közvetlenséget. De az a körülmény, hogy korának e két kiválósága az ő ecsetjét vette igénybe, már önmagában igazolja nem mindennapi tehetségét, főleg ha meggondoljuk, hogy Bécsnek egykorú arcképfestői igazán elsőrangú erők voltak.

Majd visszaidézte képzeletébe szülőföldjét s ott, a regényes Tátra alatt, népe körében keresett magának tárgyat.

A ruthén leány özvegy emberhez nem szívesen megy férjhez. Gyakran hallani a dalt:

ŤHázunk alatt a templomnál
boróka áll, maga egy,
Kérő jött a mi házunkhoz, de nem legény, csak özvegy.
Én hozzá egy szót sem szóltam,
nem is nyújtom kezemet,
Édes anyám, kedves anyám,
ne adj hozzá engemet.ť

Ha mégis hozzámegyen, azt csak fontos körülményeknél fogva teszi meg, de akkor is sokszor panaszolja:

ŤJaj Istenem, mi lesz velem,
Egy öreghez férjhez mentem,
Ha jön az est, mindjárt horkol,
Meg sem ölel, meg sem csókol!ť

Egyik képén Miklóssy éppen azt a mozzanatot örökítette meg, a mint a lakodalom után, úgy 'már este felé, a leány szüleinek háza előtt megáll a szekér és a kissé öreg férj hívja ifjú nejét:

ŤÜlj fel, ülj fel, szép kedvesem,
Hiába sírsz keservesen,
Nem használ már a sírásod
A lovak fogva vannak,
Vár új lakásod!...ť

Oly bájjal és természetességgel festette meg Miklóssy e jelenetet, hogy egy Czartoriszky herceg, mint a hagyomány fentartotta, 100 aranyat adott érte neki.

A sikeren felbátorítva, még egy képet vett tervbe a népéletből.

A krasznibródi búcsúk ma is igen látogatottak. De régen minden ruthén leányos házban egyébről sem beszéltek már hetekkel piros pünkösd előtt, mint a krasznibródi leányvásárról ; mert hiszen ez mindenesetre reájuk nézve sokkal fontosabb és érdekesebb volt, minden egyéb dolognál. Ha már a hideg és esős április kétségbe-ejtetts a férfiakat és remegve várták pünkösd ünnepét, annál törhetetlenebbül bíztak a szerelem istennőjében a leányok, meg a fiatal özvegyek, mert ő nem szokta elrontani örömüket, a virágillatos tavasz gyönyörű ünnepére mindig kiderítette az égboltot.

Mert a szegény ruthén paraszt, ha nem választott magának jó előre feleséget, mikor az urasági parancs kijött, hogy nősüljön, rendszerint Krasznibródra ment házasodni. Voltak ilyen nővásárok bizonyára másutt is, de a krónikás csak ennek az egynek az emlékét tartotta fenn.¹² Erre az alkalomra mindig szabadságot kapott a szegény pór legény, fölvette ünnepi gúnyáját s elzarándokolt Zemplénbe, hogy a földesúr parancsának hűségesen eleget tehessen.

A leányok szétbocsájtott hajjal és koszorúval ékesítve, az özvegyek - - megkülönböztetésül a férjes nőktől - - a főkötőn kívül zöld koszorúval a fejükön jelentek meg. A házasulandó legény kénye s tetszess szerint választhatott közülük. Választottjának azután ezen szavakkal nyújtott kezet: ŤPogy do popa, ked ti treba chlopať ; azaz jer a paphoz, ha férj kell ; s nyomban a szerzetesekhez vezette, a kik az ily módon kötött frigyeket menten megáldották.

Ebből az időből maradt fenn az a nóta. mely így kezdődik:

ŤA krasznibródi hegyen,
Vigadok én keservesen,
Könnyem hull a telt pohárba...ť

Mert e nóta itt született s nem Ťa pilisi szőlőhegyenť.

Mint és hogyan tervezte Miklóssy ezt a leányvásárt, mely az ő idejében is dívott még arra s így emlékezetébe jól bevésődhetett, megörökíteni? Nem tudjuk. Csak az bizonyos, hogy pusztán a vázlatát készítette el, a kidolgozásával azonban adós maradt. Miért hagyta abba? bajos volna feleletet adnunk. Annyi tény, hogy e vázrajz, sok mással együtt, utóbb unokaöccsének birtokába került, de kezén elkallódtak. Pedig sok értékes dolog lehetett köztük s nem egy igazán becses darab, mint pl. a"ŤFonóbanť, ŤKi lesz a férjem?ť c. rajzok, melyek emlékét a hagyomány fentartotta.

Még egy arcképről van tudomásunk, melyet Bécsben készített s ez Fogarassy Józsefet, a Barbareum plébánosát ábrázolta, melyet Tarko-vits Gergely, eperjesi püspök fölkérésére és megrendelésére készített.

Van a ruthén népnek egy érdekes és igen szép jellemvonása. Bár merre, bár hová is vigye a sors, sehol a világon nem érzi magát olyan jól, oly boldognak, mint a Kárpátok zord, de ellenállhatatlan bübájjal biró fenyvesei között.

Nyolc év multán Miklóssyban is fölébredt a honvágy, nem volt többé maradása Bécsben. Minduntalan fölmerült képzeletében annak a földnek a képe, hol a bölcsője ringott. Gondolatai mind gyakrabban jártak abban a szalmafödeles kis faházikóban, hol annak idején az édes anyja csókjainak melege keltette föl őt álmából. Elnézte a lenyugvó napot, a holdfényes éjszakába lefutó csillagot. Köszöntötte a felhőt, üdvözölte a madarat,.mely onnan feléje szállt. Még a levegőt is sokkal illatosabbnak, sokkal üdítőbbnek találta, ha kelet felől csapta a szellő sápadt arcába.

Ennek folytán 1823 október 20-án a következő kérvényt küldte Tarkovits Gergely eperjesi püspök címére:

ŤMéltóságos és Főtisztelendő Püspök Úr, Kegyes Pártfogóm!

Miután a sz. Borbála-egyháznál 1814 május 2. óta följebbvalóim teljes megelégedésére viselt kántori állásom mellett a festészet művészetében is olyannyira előrehaladtam, hogy bárhol és bármily nemű munkálat teljesítésére teljesen képesítve lettem, úgy tudom pedig, hogy Méltóságod egyházmegyéje még egy okleveles festőművészt nélkülöz, ennélfogva s a honvágytól is indíttatva, a csatolt okmányok alapján, hódoló mély tisztelettel esedezem, méltóztassék engem egyházmegyéje festőjévé kegyesen kinevezni. Kötelességeimnek mindig és legpontosabban fogok megfelelni, hálám jeléül pedig leszek bátor Méltóságodnak fölajánlani az eperjesi egyházmegye nagynevű alapítójának, I. Ferencz királyi ő Felségének a képét, melyet örök emlékezetül való kifüggesztés védett magam szándékozom Méltóságodnak átnyújtani.

Kegyelmes intézkedését várva, magamat pedig Méltóságod jóindulatába ajánlva, hazafiúi mély tisztelettel maradok

Bécsben, 1823 október 24-én

Méltóságodnak
legalázatosabb szolgája:
Miklosik József,
a sz. Borbála-egyház kántora, okleveles festő.ť ¹³

A kérvényhez Miklóssy oklevelét és a Fogarassy által kiállított működési bizonyítványt csatolta, mely utóbbi következőképen szól:

ŤBizonyítvány.

Hogy Miklosik József, a ki Szepesmegyében Alsószlovinka községben született, a sz. Barbaráról elnevezett gör. kath. parochiális egyháznál kántori minőségében mindenkor buzgón, pontosan és feljebbvalói teljes megelégedésére, teljesítette kötelességeit, erkölcsi tekintetben és magaviselete ellen soha semmi kifogás sem merült föl, azt ezennel hivatalosan és teljes lelkiismerettel igazolom.

Bécs, 1823 október 24-én
Fogarassy János s. k.,
a sz. Barbaráról elnevezett gör. kath. egyház lelkésze.ť ¹⁴

Tarkovits püspök szívesen fogadta Miklóssy kérvényét. Mielőtt azonban az ügyben érdemlegesen döntött volna, Fogarassy útján a következő leiratot intézte hozzá:

ŤFőtisztelendő lelkész úr!

Ismeretes Főtisztelendőséged előtt, hogy Miklussik József, a sz. Borbáláról elnevezett gör. kath. egyház kántora, festőművészi oklevelének csatolása mellett, az iránt nyújtott hozzám folyamodványt, hogy őt egyházmegyémben, melynek szülöttje, egyházi festőnek alkalmazzam.

Méltányolom nevezettnek kérelmét és hajlandó vagyok annak eleget tenni, annál is inkább, mert magam is nagy hiányát érzem egy arravaló, képzett egyénnek, aki másoknak is irányításul szolgálna.

Mielőtt azonban az erről szóló kinevezési okmányt kiadnám, szükségesnek tartom, hogy Miklussik az egyházi festészet terén való jártasságát kellőkép igazolja. Minélfogva tisztelettel fölkérem a Főtisztelendő Urat, hogy ezen óhajomról nevezettet értesíteni, egyúttal pedig őt utasítani mél-tóztassék, hogy a továbbiak végett püspöki hivatalomban jelentkezni igyekezzék.

Eperjes, 1823 október 31.

Főtisztelendőségednek
őszinte híve:
Tarkovits Gergely eperjesi püspök.ť

Talán Miklóssy e leiratra megneheztelt? Vagy más okok jöttek közbe? Nem tudjuk. Elég az hozzá, hogy ekkor a kinevezésből semmisem lett s ő utóbb Olaszországba távozott, hol csaknem két esztendőt töltött. Ez az út különben csak hasznára vált, mert ennek folytán rázza le a Bécsben ráragadt kötött, feszes, kezelési modort s az olasz ég alatt tér át az új, széles, ecsethordásra és meleg színezésre.

Az eperjesi egyházmegyei papság 1830 november 16-án tartott szentszéki ülésből megkérte Kováts Jánost, az egyházmegyei könyvtár nagynevű alapítóját, hogy nemzeti öltözetben, mellén az I. Ferenc által adományozott aranyéremmel, valami ügyes festő által az egyházmegye költségén festesse le magát. A papság az egyik képet a Nemzeti Múzeumnak, a másikat a püspöki könyvtár olvasótermének szánta.

Kováts engedett is a kérelemnek s a két képet Miklóssynál rendelte meg, de a saját költségére.

A művész ülő alakban festette meg a nagynevű Maecenást. Bal kezében piros bársonyba kötött könyvet tart, melyen a következő fölírás olvasható:

DIPLOMA REGIUM
SUPER BlBLIOTHECA PUBLICA
DIOECESI GR: RIT: CATHOL:
EPERJESIENSI. PER
JOANNEM BAPT: KOVÁTS
AGRIENSEM
FUNDATA ET DOTATA ANNO DOMINI M.D. C.C.C. X.X.X.

Jobbját ablakpárkányon tartja. A távolban Eperjes látszik.

A kerevet mögött egy Minerva-szobor áll, talapzatán Kováts jeligéjével:

SzÉP MEGHALNI HAZÁM! ÉRTED: VAGYIS ÉLNI SOKÁIG, S HASZNOS TETTEKKEL HOLTIG ADÓZNI NEKED.

A kép alján ez a fölírás ötlik szembe:

KOVÁTS JÁNOS
Az EPERJESI EGYESÜLT
GÖRÖG KATHOLIKOS PÜSPÖKSÉG
NYILVÁNOS KÖNYVTÁRNAK
FELÁLLITÓJA. SZÜLETETT EGERBEN AUGUSZTUS 25-iKÉN
1764-DIKBEN.

A kép igen sikerült munka s mindössze csak 200 forintba került. Ezt utóbb valami Kovátsch József nevű akadémiai művész rézbe is metszette. Vele szintén 200 frtban alkudott meg Kováts. A sokszorosítást pedig Perlaska Cézár végezte, aki 90 frt és 24 krajcárt kapott munkájáért. Magának Kovátsnak is igen tetszett. Mindjárt meg is bízta Miklóssyt, hogy fesse le majd unokaöccsét, Végh Jóskát is, ha Pesten fog járni. A fiatalember jurátus volt akkor a magyar fővárosban.

Az Eperjesre küldött képnek, mely most a püspöki palota fogadótermében van elhelyezve, a kerete egyszerű. Mindössze 25 forint volt az ára. Ez Enderle Ferenc bécsi iparos műve.

A Nemzeti Múzeumba szánt kép rámája díszesebb. Az utóbbit Toepfer Ignác faragta és 56 forintot fizetett érte a Maecsnás. A képen a következő felírás olvasható:

Fent: ŤEffigiem hanc Spectabilis ac Generosi D. Joannis Bapt. Kováts Agriensis, Bibliothecae Dioecesanae EperiessiensisFundatoris, in perenne grati animi monumentum.ť

Alant: ŤPRAEsUL ET CLERUs GRAECO CATHOLICAE EPARCHIAE EPERIESSIENSIS MUSEO NATIONALI LVBENTER OBTVLEREť.

Miklóssy már 1831 nyarán készen volt a két képpel. Szállításuk azonban csak a következő év tavaszán történt. Ezen megtisztelő feladattal Kováts Miklóssyt és Fogarassyt bízta meg.

Pesten, a Nemzeti Múzeumban, nagy közönség jelenlétében, május 10-én történt Kováts arcképének leleplezése. Három nap múlva aztán Miklóssy és Fogarassy folytatták útjukat Eperjes felé, hová 17-én este nyolc órakor érkeztek meg Ťjó egésségben és szerentsésenť. Tar-kovits püspök igen megörült nekik. Fogarassy leveléből tudjuk ezt, aki Kovátsnak írta: Ť... mindjárt másnap reggel Ő Nagyságánál a püspök úrnál megjelenvén és attól öröm köny-nyek közt fogattatván, egyetemben parantsolat-jára kortsmából a Rezidentziába lakásra által szállíttattam; a mi megis történtť.¹⁵

Ez alkalommal újra szóba került Miklóssynak egyházmegyei festővé való kineveztetése is. Tar-kovits maga kérte őt, hogy jöjjön mielőbb Eperjesre. Nagy szükség volt rá, minthogy időközben a föllépett kolerában meghalt Tapolyi Antal, Mirejovszky és a sztroskói Krizsanovszky is, kik eddig az igényeket és a szükségleteket legalább némileg kelégítették.¹⁶ Miklóssy mutatott is hajlandóságot, de tényleg csak 1833 tavaszán érkezett meg Eperjesre, hanem ekkor már mindenestül. Fogarassy még március végére jelezte az eljövetelét,¹⁷ de mindig akadt még valami teendője, aztán meg a húsvéti ünnepek is közbejöttek. Május elején készült föl végre teljesen. Eperjesre a hónap közepe táján érkezett meg.

Mihelyt elhelyezkedett, Tarkovits a következő szövegű kinevezési okmányt ¹⁸ juttatta a kezeihez:

ŤNotum facimus, tenore praesentium significantes, quibus expedit universis: quod Nos, sumpta in astensione insigni illa artis pictoriae peritia et in perficiendis hujus Categoriae Laboribus dilaudata dexteritate, qua Pictor Josephus Miklóssy tum per systematice absolutam Viennae Graphicis scholam, reportatumque exinde Publicum Testimonium, cum et secus, per producta Laboris sui amoena Paradigmata, pluribus jam vicibus ad communem contentum et complacentiam inclaruit; eundem Josephum Miklóssy, Ordinarium pro Dioecesi Nostra Pictorem nominare et constituere decreverimus, imo et effective, insistentes datae sub No 898: a. p. Assecurationi, harum vigore ita nominamus, et constituimus: ut is quoscunque demum Pictorios Labores, in quibuscunque Dioceseos Nostrae Ecclesiis, erga suo modo ineundas cum concernentibus Communitatibus, vel aliis, quas Negotium isthoc nefors respiciet, Personis con-tractuales Accordas, ad Glóriám Dei, decus item Religionis, et aedificationem Fidelium, libere peragere ponit, ac valeat. Omnes itaque, et singulos Djoecesis Nostrae Animarum Cura-tores, prout et ipsos spirituali Jurisdictioni Nostrae obnoxios Fideles, in nexu prominorum eo hisce inviamus: ut praedictúm Josephum Miklóssy, quem utpote delato sibi Pictoris Dioecesani munere cum implemento conceptae de se expectationis defuncturum firmiter spera-mus, pro taei incunctanter agnoscere, occur-surosque in Ecclesiis suis Pictorios Labores eidem concredere non addubitent.

Datum in loco Cathedrae Nostrae Episcopalis Eperjessini, de vigesima nona May, Anno Domini Milesimo, octingentesirr.o, trigesimo tertio.ť

Hálaképen Miklóssy megfestette a püspök arcképét, mely az eperjesi püspöki palota fogadó-termének ma is dísze.

Ugyanitt van elhelyezve Miklóssynak egy másik arczképe is, mely Chiza András kanonokot ábrázolja.

Miklóssynak első munkája, melyet az egyházmegye területén végzett, az abaujszántoi templomban felállított ikonostásion festése volt 1830-ban. Ezért 2000 pengő forintot kapott.

Innen Sajószögedre ment, hol l831-ben dolgozott.

A következő esztendőben Izdobára hívták meg, azután Résőre, majd sorban egymásután a következő helyeken dolgozott:

1834-ben Szobos és Fias.

1835-ben 1250 váltó forint értékben a még 1820-ban felállított nagyszulini ikonostásiont festette.

Ugyanakkor azonban az eperjesi székesegyházban is el volt foglalva. Tarkovits püspök a székesegyház két oldalkápolnájába képeket rendelt nála. A jobboldali: a sz. kereszt tiszteletére van felszentelve. Az oltár fölött a keresztre feszített üdvözítő képe látható. Két oldalt, két-két oszlop között, pedig még négy kisebb kép van, melyek Jézus kiszenvedéséből való jeleneteket ábrázolnak. A baloldali sz. Péter és sz. Pál apostolok tiszteletére van fölszentelve. Ebben azonban csak két kép van elhelyezve. Az oltár fölött az apostoloké, míg alant sz. Péteré, amint a tengeren jár.

1836-ban Pusztaházán dolgozott

1837-ben a várgonyi templom számára, festette sz. Miklós, sz. Borbála és a Boldogságos szűz képeket vászonra.

1838-ban a sósújfalusi templom ikonostásionját javította.

A következő esztendőben hasonló munkával volt elfoglalva Kisvalkón.

1840-ben a mucsonyiak új ikonostásiont állítottak templomukban. Kifestésére a Drurko-Szujcsák család 1000 pengő forintot adományozott. A munkával Miklóssyt bízta meg a hitközség. Ugyanő festette a szentségház mögött látható képet is, mely Krisztus levételét ábrázolja a keresztről.

Éppen ez időtájt Pitrováról, a mai Végpetriből, kapott meghívást, hol 800 forint értékben szintén az ikonostásiont kellett kifesteni. Miklóssy a megbízatást elvállalta,- bele is kezdett a munkába, befejezni azonban már nem volt képes. 1841 őszén hagymázba esett s dacára a gondos ápolásnak az erőteljes férfiú pár nap alatt kiszenvedett. Az anyakönyvi bejegyzés szerint december 1-én hunyt el és földije, Soltész József, utóbb eperjesi kanonok temette, tisztelői, barátai igen nagy részvétele mellett a városi köztemetőbe.¹⁹

Miklóssy magános legényember volt. Családot nem alapított. Öcscsével Miklóssy Mihálylyal, lakott együtt, aki akkor 23 esztendős fiatal ember volt és szintén festőnek készült. Elhunyt bátyja helyett ő fejezte be a Végpetriben elvállalt munkát, tőle való ugyanott a szentélyben a zsertovnik felett látható és a sírban fekvő üdvözítőt ábrázoló kép is.

III

Miklóssy az eperjesi temetőben fekszik. Hantja behorpadt, a melléje ültetett repkény összefolyt már a vad iszalaggal. Halottak napján nem gyúl ki mécses és nincs szerető szív, mely koszorúival a mélyen porladozóról megemlékeznék. Néhány év előtt a tüskés bozótból még kilátszott egy alacsony mészkőből faragott kereszt. De azóta ennek is nyoma veszett, rombadőlt, elpusztult. Egy-két őszinte, igaz barát talán mindvégig könnyes szemmel őrizte emlékét. Mikor aztán ezek is porba roskadtak, elszakadt az utolsó fonál is. Az idő mindennap letörölt belőle egy részt, mint ahogy az esővíz lemosta a sírkövére vésett betűket is:

+
MIKLÓSSY JÓZSEF festő
1792 1841.

Végül az is kidült. De ha a véletlen meg is menti a pusztulástól, ugyan ki állt volna meg előtte? Ki tud ma róla? Még a lexikonokban s a művészettörténeti könyvekben is hiába keressük a nevét. Pedig csak az volt bűne, hogy szerette hazáját. Ebben rejlik az ő tragikuma.

Mert annak a gárdának, mely ecsettel a kezében igyekezett a nemzeti megújhodás kezdetén a magyar névnek becsületet szerezni, ő a legtehetségesebbek egyike volt. Míg Brocky és Markó menekülnek innen, mert látják, hogy a honi sivár viszonyok között semmiképen sem érvényesülhetnek s tényleg: Brocky az angol udvarhoz kap meghívást, Markó pedig az olasz föld egyik legünnepeltebb művésze lesz, Miklóssyt érző szíve visszahúzta a nyomorúságba. így törik ketté szépen induló pályája. Ha Bécsben marad, hír, dicsőség, gazdagság, mind az ölébe hullanak, itthon a közöny és részvétlenség, de meg a kisszerű viszonyok közepette nincs módjában művészi tevékenységet kifejteni, elseny-ved, elsorvad, végül közönséges tucatmesterré válik.

Miklóssy 22 éves volt, midőn a bécsi akadémiára került, úgyszólván minden előtanulmány nélkül. Abban az időben, mikor a teknika nehézségein mások túl vannak, ő csak akkor kezdett hozzálátni. Az volt mégis a szerencséje, hogy tanulása elé akadály nem gördült. Ferenczy István napfelét gyári munkában töltötte, hogy mindennapi kenyerét megkereshesse, míg ő gondtalanul járhatott az akadémiára, még állása sem feszélyezte. Szorgalmas is volt, de ami a fő, igyekezett az utánzásból legott kibontakozni és a saját lábán járni. Arcképpel indul útra ő is mintegy annak bizonyítékául, hogy az egyéni hiúság mindenkor fő-fő indító oka volt a művészet felkarolásának. De már első képe nemcsak élethűség, hanem az előadás művészete által is figyelmet ébresztett, bár még igen érzik rajta az akadémia hatása. Munkássága utóbb olykor meggátolta ugyan abban, hogy művészi bevégzettséget érjen el s az egyénítés munkáját teljes erővel végezhesse ; hanem azért mind kedves, becses mű, melyeknek nem csupán az eszme, de az ábrázolás módja is értéket kölcsönöz, még ha későbbi képein gyakoriak a kevéssé gondozott, üresebb helyek is, melyek a sietséget, türelmetlenséget árulják el. Itt-ott az alakok hű ábrázolása és a csoportosítás természetes volta kölcsönöz értéket képeinek, amott inkább a jellemzés sikerült jobban. Mint a bécsi akadémia növendékénél, a rajz pontossága és a kompozíció szabályossága kifogástalan. E mellett könnyen és hamar dolgozott, de sajnos: műveiből már csak töredékek vannak. Amit az idő meghagyott, annak java részét emberi kéz tette tönkre, kellő gondozás, szakismeret és kegyelethiány következtében, az úgynevezett Ťstilszerű restaurálásť jegyében.

Megbánta-e, hogy Bécsből hazajött? nem tudjuk. Ennek kifejezést nem adott. Sorsába egészen beletörődött s ha néha-néha bizonyos keserűség

erőt is akart rajta venni, ő is azonnal vigasztalódott, mint a török költő:

ŤHa könnyeket szárítni kell,
A hálátlanságot feledd,
Hiszen a rózsa kedvéért
Még a tövist is öntözedť.

DR. BESZKID MIKLÓS

¹ Kochelmann: Gesch. der Bergstädte. II. 1885.

² Fejér: IX. 4. 116.

³ Wagner: Anal. ter. Scep. I. 194. 1.

⁴ A szlovinkai anyakönyv szerint.

⁵ Eredetije az eperjesi püspöki levéltárban.

⁶ U. o.

⁷ Dudinszky jelentése az eperjesi püspöki levéltárban 265/803. sz. alatt.

⁸ Dudinszky jelentése 277/804. sz. alatt u. o.