Berlin, február havában

Az elmúlt hónap egy szenzációs feltámadást hozott: a «Secessio», melyet múlt levelünkben elparentáltunk. feléledt hamvaiból, ha más, «Szabad Secessio» néven is, de lényegében a réginek megmaradva. A nagy nevek, Liebermann, Sievogt stb., amelyek összekapcsolódtak az egyesület fogalmával tovább is ott díszelegnek a névsoron ; Cassirer Pál, kinek személye miatt a tavalyi szakadás történt, nem vállal nyíltan hivatalt, mint tiszteletbeli tag a kulisszák mögött ezentúl is vezetni fogja az adminisztrációt. A mérsékelt akadémikus kilépettek helyébe az egyesület a tehetséges fiatalabbakat választotta tagjai sorába, közöttük magyar festőt is: Bató Józsefet, akinek egy nagyobb művét a kölni múzeum nemrég megvásárolta. Április közepén nyílik az új kiállítás a régi helyiségben, előreláthatólag erősen radikális irányú anyaggal.

Az e havi kiállításokat egy közös vonás, mondhatnank — nyavalya jellemzi: nem érződik a műveken az igazi elmélyedés, a végsőkig vitt behatolás a tárgyba ; az eszközök, a festék, a technika legyőzése, az a nemes és egyedül becses küzködés, amelynek meg kellett vívódnia, de nem szabad szembeszökőnek lennie, Az a hallatlan «effort», amely egy Tiziano, egy Rembrandt, egy Ghirlandajo munkájának eredményén alig is látszik, mert a harcból győztesként kikerült festő emberfeletti tudása elfeledteti a szemlélővel, hogy e harc valóban létezett. A most látott művek könnyen megelégedő, félúton dicsekedve körülnéző, minden művészi életmegnyilvánulást túlbecsülő lelkek termékei. Amit elibénk tálalnak önmagukkal szemben elkövetett indiskréció lett volna a régi és új igazán nagyok felfogása szerint: nem profán szem és nem is megértési — snob elé szánt intim keresés. Azt hisszük ennek a megtévedésnek egyik oka az a kultusz, amelyet természetes és megérthető módon a jelen régi nagyok minden egyes ecsetvonásából űz. Műtermek padlásairól előszedett vázlatok, keresések, amelyeknek nyilvánosságra hozása ellen az elhunyt nagyság tiltakoznék legjobban - magas értékei a mai művészetpiacnak. De valóban értékes és tanulságos vázlatok és félbenhagyott művek is szerepelnek, s ez az amit korlátolt fejek félreértenek és megromla-nak általa ; a nagyok egész sor kínok között teremtett, végső konzekvenciájukig végigvitt munkájuk jogán számot tarthatnak érdeklődésre vázlataikkal, félbenhagyott munkáikkal is, mert azok belevilágítanak a chef d'oeuvre-k keletkezésének lelki történetébe.

Ennek a ténynek megnemgondolása és félreértése teremtette az örök vázlatfestőket, a nagy szándékot pár vonással tekintélyes vásznon be-igérőket, kik világéletükben az ígéretnél maradnak és azt teljesülésnek, végcélnak tekintik. Két jól egymásmellé helyezett színfolt, egy ügyes mozdulat elég értéknek tűnik előttük, s a vászon félbemarad, ámde ott díszeleg a kiállítások falain. Ennek a típusnak legjellegzetesebb képviselője Edvard Munch norvég festő, akit általában alaposan túlbecsül a kritika. Munch odavetett ecsettobzódásaiban manirosan tetszelgő, festéktengerben úszó vásznai előtt nem lehet leküzdeni egy gondolatot: ha e kényelmes természetű festő nem állana meg bölcsen ott ahol az út még simán vezet, ahol még nincsen göröngy és meredek, alighanem tökéletes iskoláspéldája volna az akadémikusba oltott impresz-szionistának. Arcképeiben sok a jellemző erő, tájképeiben van érzés — de végtelenül felületes, kevéssel megelégedő, a körülbelüllel beérő. Nagy vásznai, kompozíciói hivalkodva hirdetik megkomponált voltukat, s mindég többet akarnak adni, mint amennyire jogot formálhatnak. Hogy csak egy jellemző külsőséget említsünk: két odavetett férfi és női akt festőiskolái beállításban, teljesen kifejezés nélkül amilyen naponta ezerszám készül a párisi és müncheni iskolákban. De a címe szép, magasröptű: Ámor és Psyche.

Ugyanezek a hibái, de kevesebb érdekességgel súlyosbítva Waldemar Rösler-nek, akire alig is érdemes szót vesztegetni. Félszáz nagy vászna titánkodó tehetségtelenséget és kellemetlen anyagkezelést párosítanak utánérzett, idegen impressziókkal. Ugyancsak a Cassirer-sza-lonban láttunk Heimanntól egészen «Fliegende Blätter» alapú, kubistává «modernizált» zsánerképeket, — továbbá körülbelül negyven Odilon-Redon vásznat. A hetvenéven felüli agg művész meghatóan és őszintén élvezi a színt, a színek egymáshoz hangoltságát ; egyes vásznait látszólag csakis ez a színekkel való játszás és gyönyörködés fedeti be, látszólag tárgy, értelem nélkül. Max Osborn, a kitűnő berlini kritikus Kandinskyhoz hasonlítja a szerinte csupán csak színfoltok összehangolását kereső művész szándékát, —- holott valójában épp ellentétben az említett, tárgytól és motívumtól teljesen független expresszionistától Odilon-Redon sokkal inkább költő és gondolkodó vagy lirizáló lélek mint bármely más festő. Nem is szólva Pegazusairól, Apollójáról, misztikus női fejeiről, melyek virágok tarka csoportjában egy-egy érzést akarnak érzékeltetni sok finomsággal, de mindig a giccs határához közeledve, — a látszólag tárgytalan csendéletszerű képecskék, vagy lepkecsoportok is csupán másodsorban kolorista festő munkái (noha kétségtelenül a finom színérzék és tiszta színkeverés legnagyobb erősségei e művésznek) — mindenekelőtt misztikus költő, aki böcklini meseszeretettel regél ecsetével. «Apolló szekere» című képén tűnik ki ez a tendencia a legszembe-szökőbben: teljesen színtelen lilabarna kép, amelyen a cél, a fődolog a repülés, az isteniesség, az ürben-lebegés kifejezése ; szín, kompoziczió, festésmód másod- sőt tizedrangú szempontok.

Schulte kiállításai kétségen kívül a leglátogatottabbak mindég ; úgyszólván udvari szállítók kirakata, udvarképes festők kiállító-alkalmatossága. A termekben nyüzsögnek a tisztek, nyugalmazott hivatalnokok, öreg dámák, más kiállításoktól szigorúan eltiltott fiatal leányok nevelőnőikkel. Ezúttal a kiállítás java László Fülöp néhány új arcképe, közöttük a császár fivérének Henrik hercegnek két igen friss és jellegzetes portrait-ja. A művész egész jellemző ereje, bátran idealizáló udvariassága és nagyon sok kitűnő festői tulajdonsága megnyilvánul ez új vásznakban, feltűnő csupán két női arcképén a nyak és vállak kellemetlen, erőtlen rajza, — a természet alighanem oly kevés segítő támpontot nyújtott a mindent megszépítő szándéknak, hogy bizonytalanság, ingadozás és szervetlenség lett a támasznélküliség következménye.

Hans von Bartels hátrahagyott műveiben sok van abból a pietásból, mélyre-törekvésből, aminek hiányát fentebb sajnálkozással emlegettük. Hogy nem szélesebb láthatáiú, nem megrázó erejű, nem új fogalmakat jelentő festő volt, az nem von le sokat abból a jóleső és felmelegítő gondolatból, hogy minden képességét rajongó szorgalommal és a természet imádatával törekedett minden atomnyi erejével megfeszíteni, kihasználni — legjobb meggyőződése szerint. Finom valeur-ü sötét holland falúi világosszürke egükkel, a tengerparti leánykép széles és meleg látása, s főleg a viharos tenger-képek, értékes és őszinte dokumentumai egy művészetét szeretettel megbecsülő léleknek.

A kiállítás «clou » -ja egy szörnyen gyenge rajzú óriási kép, amely a trónörököst és huszárait Leistikow-ra emlékeztető tájba beállítva lovon ábrázolja, — teljesen érdektelen gyenge (persze nagyon megcsodált) munka. A bécsi Matsch fejedelmi arcképvázlat sorozata, mely a német uralkodók hódolását királyunk előtt ábrázoló nagy vászonhoz készült, jellemző és becsületes, bár korántsem érdekes dolgok. Ezeken kívül a kiállítás alacsonyrangú és érdektelen. Bár Giallina korfui festőt a császár nagyszámú vásárlással tüntette ki, semmiféle qualitással nem bír, színtelen, erőtlen, dilettáns. Van egy szégyenteljesen gyenge nagy terem, ahol a közönség a legjobban gyönyörködik: «Jagd und Sport» a neve, igen jellemzően e «művész-csoportnak mely ügyefogyott és giccses kutya és lóportraikat, lila tájakat természetesen legelésző szarvasokkal stb. stb. összehalmozott.

Őszinte élvezetet okoz ellenben néhány kitűnő Pascin metszet a Neue Galerié-ben. Itt nem is jut a szemlélő eszébe a fenti gondolatmenet a nem elég messze vitt akarásról: ezek az ideges, bámulatosan kifejezésteljes, újszerűn, de feltétlenül megkomponált lemezek többet adnak a szóval kifejezhető érzéseknél ; az öntudat küszöbe alatt burjánzó ösztönök, illatok, hangok zűrzavara, még ki nem fejezett, szóba alig is önt-hetö hangulat-nuance-ok beszélnek világosan és érthetően e végtelenül érdekes művekből, melyeknek vonalbeli és térelosztási qualitásai, egyszerűsége, kifejezésmódjának újszerűsége nemcsak hogy egy szinten állanak, de elválaszthatatlanul összeforrnak, egybeolvadnak az említett belső értékekkel ; ez az összhang, összenőttség, szerves együttkeletkezés és megnyilvánulás teszi — ellentétben az előbb említett munkákkal — feltétlenül becsesekké és figyelemreméltókká Pascin új karcait.

Új képei — keresések ; még nem állanak a karcok színvonalán, zavarosak részben, de szi-neik egy tökéletes színérzék kifejezései, kompozíciójuk érdekes. Egy út, új út kezdetéről valóak.

Március voltaképen nem igen hozott művészi szenzációt. A hetvenéves Thoma műveinek egy részét, köztük néhány újabbat láttunk, de nem voltunk képesek osztani a német átlagkö-zönség túlzott lelkesedését. Ezeken a vásznakon a derűs zöldet és az ég megszokott kékjét kevesebb meggyőződéssel és szeretettel mint inkább megszokással, rutinnal, sokszor szolgai másolással tálalja fel. Kontúrjainak keménysége és nem mindig megnyerő stilizáltsága ma bántóbban hat, mint régen, részletessége széttépi az egységet, nem rendelődik alá az egésznek, noha a kivitel nivóssága rokon az egészen nagy mesterekével. Lesser-Ury mások szótárából veszi a kész kifejezésmódokat, színeket és tárgyakat. A Künstler-hausbeli Henryk Glicenstein szobrász-festőről alig érdemes említést tennünk: közepes tehetségű, felületes és alighanem korlátolt eszű egyéniség, akinek római munkáin megérződik, hogy szelid nagyzási hóbortjában, ahelyett, hogy tudatosan és lelkiismeretesen igyekeznék rajzolni s mérlegelné a színek összehangoltságának finomságait, titánkodó dilettánssággal nagy vásznakat fed be jelentéktelenségekkel, bronzba öntet körülbelül megnézett érdektelen dolgokat s márványba farag édeskés ügyetlenségeket.

August Gaul apró bronzai annál értékesebbek, megfigyeltebbek s finomabbak. A reneszánsz legkitűnőbb bronzaira emlékeztet az a szeretet s az a teljes felolvadás tárgyában, amellyel kis figuráit megmintázza. Egy talpig művész tiszta és becsületes nagy tehetségét élvezni minden munkájában.

Berneis öt évi munkásságából válogatta össze kiállítását. Ő megérezte az említett nagy erőfeszítések hiányát és szükséges voltát és nagyot akar alkotni. Az út, melyen kompozicziói haladnak, nem mindig a saját útja, könnyen fárad el és túlkorán áll meg legtöbbnyire, de — szándéka nagy és talán-talán — szent is. Egyelőre e nagy vásznaknál sokkal közelebb jutnak hozzánk zseniálisan odavetett arczképei, melyeken nem zavar (mint pl. Munch-nál) a festékkel való szertelen tobzódás, mert a koncentrált megfigyelés nyomán sebesen lecsapó lázas munka reszketése megmagyarázza, indokolja a festésmódot. Hermann Bang, azóta elporladt szerencsétlen, perverz és ideges lénye vagy Pallenberg szomorú komikuma ijesztő intenzitással érződik a színben is igen finom képeken.

S végül — egy kis tiszta gyönyörűség: Camille Pissarro, a tizenegyéves halott francia impresszionista felejthetetlenül mélyen átérzett és átgondolt, minden ecsetvonásában mélyenszántó, végső konzekvencziáig végigvezetett művei. Néhány puhább és felületesebb figurális vászna mellett akad pár, amely még Sisley-hez tart rokonságot, akad, amelyben már Cézanne útja kezd körvonalazódni s van néhány nagyobb tájképe, melyek örökbecsű, koron és irányon felülálló remekművek.

A MŰCSARNOK TAVASZI TÁRLATÁBÓL
SZAJNAHID ŐSSZEL
DOBAI SZÉKELY ANDOR FESTMÉNYE

A MŰCSARNOK TAVASZI TÁRLATÁBÓL
A VÉRTANÚ
LEIDENFROST SÁNDOR FESTMÉNYE

A MŰCSARNOK TAVASZI TÁRLATÁBÓL
ARCKÉPTANULMÁNY
BASCH ANDOR FESTMÉNYE

A MŰCSARNOK TAVASZI TÁRLATÁBÓL
INTERIEUR
ZÁDOR ISTVÁN FESTMÉNYE

A MŰCSARNOK TAVASZI TÁRLATÁBÓL
PÁRIZSI RÉSZLET
ZSOMBOLYA BURGHARDT REZSŐ FESTMÉNYE

A MŰCSARNOK TAVASZI TÁRLATÁBÓL
FELESEGEM ARCZKÉPE
VESZTRÓCZY MANÓ FESTMÉNYE

A MŰCSARNOK TAVASZI TÁRLATÁBÓL
PORCELLÁNOK
ROMEK ÁRPÁD FESTMÉNYE