MÜNCHENI LEVÉL
A ennyire szegény volt a február hónap művészeti eseményekben, annál változatosabb a március. S noha még errefelé alaposan télies az időjárás a fiatalság szereplése és előretörése szimbolizálja a tavaszt. Hozott egy új alakulást is: a Neue Münchener Secessioni, amely, ha az újságközleményekből következtetni lehet, érdekes csoportosulásnak ígérkezik. Mindenesetre állandó helyiséghez jutnak a legvadabbak, de az alapítók között szerepelnek a Scholle tagjai is. Szerintem szükség volt erre, mert a régi Sécession ugyan igen liberálisan viselkedik a fiatalokkal szemben, de a legújabb irányok eddig csak a különböző Kunstsalonokban rendezhették kétes sikerű és üzleti szellemű kiállításaikat.
Azt akarja ez az egyesülés pótolni, amit a Juryfreie Künstlervereinigung elmulasztott tenni.
Tudniillik ahelyett, hogy ez — mint joggal vár-hatnók — erőteljes fiatalságot és forradalmi törekvéseket nyújtana, elöregedett vagy félbenmaradt művészeket és dilettánsokat szerepeltet kiállításain. A fiatalság jóformán tartózkodik a részvételtől, nehogy a neve előre rossz hangzásúvá váljék. S csak csodálkozhatom K. Eimeren is, akinek a munkái bármely kiállításon megállják a helyüket.
De visszatérek a régi Secessionra, ahol igen érdekes kiállítás nyílott meg nemrégiben. Ez az a kiállítás, ahol a fiatalok állanak ki java munkáikkal és tűnnek fel új tehetségek. Szerencsés véletlen folytán egymásután a budapesti, wieni és müncheni ifjú művészek kiállítását tekinthettem meg, ami önkéntelen összehasonlításra ad alkalmat. Stilus és eredetiségre való törekvést Wienben találtam, a három kiállítás közül aránylag a budapesti volt a leggyengébb, de viszont a müncheni kiállításon a legnagyobb sikert a magyarok aratták, hat fiatal magyarnak sikerülvén a Sécession szigorú zsűrijén keresztül bejutni, noha 1700 beküldött képből csak 570 kerülhetett kiállításra. Általában az összes lapok foglalkoznak a magyar kiállítókkal és igen dicsérőleg.
Mint kolorisztikus tehetség, az egész kiállításon Ziffer Sándor a legerősebb. Itt látja csak az ember a más vérmérséklettel festett képek között, hogy mennyi erő van a színekben és amellett mennyi finomság, milyen egyszerű a rajz és ennek dacára, mily értelmesek a formák. Pihenő modelljei és cigánycsaládja egyaránt a magyar piktura lehetősége mellett bizonyítanak. És hogy úgy fejezzem ki magam a magyar művészeti szellemnek fölénye mellett a német fölött. De csakis a szellemnek! Otthon ugyan nem szívesen látják az úgynevezett «jó-müncheni» pikturát, de joggal beláthatjuk, hogy ami az iskolát illeti, az a magyaroknak (akik otthonról hozták művészi benyomásaikat) semmiesetre sem árthat. A mesterség elsajátítására jóformán ez az egyetlen hely a világon s akár a legnagyobb és legmagyarosabb művészekre hivatkozhatunk, akik bizony a müncheni iskolákban szerezték meg mesterségbeli tudásukat és nem hiszem, hogy találkozna egy is, aki ezért (de csakis ezért) nem gondolna hálával vissza Münchenre, mert különben «a művészetet» el- vagy megtanulni egyáltalán lehetetlenség.
A legjellemzőbb hirlapkritikák közül adok néhány szemelvényt, bizonyságául annak, hogy nem merő sovinizmus vagy jóakaratú megtévesztés akar az lenni, amit róluk irok. Az egyik legjelentékenyebb lap: a München-Augsburger Abendzeitung, mely a megnyitással egyidejűleg hozta a kritikát, többek közt ezeket írja Szent-Istványi Gyuláról «... egy fiatal férfit ábrázoló brillián-sul megfestett arcképtanulmányában a majdnem csak fekete-fehér színhatásban egyéni felfogás tükröződik». Míg egy másik szintén az arczkép-festés terén működő és egészen fiatal festőnek, Frank Frigyesnek — akinek most első ízben beküldött mind a három képét elfogadta a zsűri és előkelő helyekre akasztotta — a művei fölött megoszlanak a vélemények. Egyik kritika ezt, másik amazt a képet emeli ki. Nekem a Münchener Zeitung véleménye a legszimpatikusabb: «Előretörően, de nem a rossz értelemben, — hat ebben a teremben számos arckép Frank Frigyestől és Szent-Istványi Gyulától, ezek között elmélyedő felfogással és nyugodt hatással Wadler festő arcképe Franktól».,
Belányi Viktor érdekes és színes felfogású képei közül inkább az Anya címűt méltatta a kritika kellőképpen. Gerliczy E. Drezdából küldött egy alpesi tájképet. — Grafikával ezúttal csak egy magyar szerepel. Igen szerencsésen budapesti motivumokkal. Egyik a Halászbástyát, másik a Bazilikát ábrázolja. Úgy a lapok nagysága, mint a téma érdekes felfogása, a rézkarc teknika tökéletes uralása és a fényelosztás problémájának megoldása a legteljesebb összhangban vannak ; és csak egy újabb elösmerést jelenthetnek ennek a törekvő fiatal grafikusnak: Sándor Józsefnek, akivel különösen a Bayerische Staatszeitung kritikusa foglalkozott legérdemlegesebben.
Közvetlen mellette Willy Geiger függ a tőle megszokott könnyedséggel megrajzolt dolgokkal.
Gulbransontól is láthattunk érdekes rajzokat. A kiállítás nivója általában igen jó, van azonban néhány festmény, amely ebből a jó anyagból is az említetteken kívül kiemelkedik, így elsősorban Bauer Max fukszia-táblája, Casper-Filser Mária firencei tájképei, Crodel, Cucuel, Sorsens képei, Hell Bergeinsamkeitja, Hofmann-Juan Fritz nagy, zöld és sárgában tartott aktos kompozíciói, Hüther fényeloszlás tanulmányai, Nissl kisméretű aktjai, Pietzsch Richárd Isar-tájképei, Egon Schiele egy őszi napot ábrázoló dekorativ képe és Julius Seiler breton hármasfogata esti hangulatban. A szobrászok közül viszont Ludwig Eberle finom leányaktjával és a sokoldalú Hoene Max erőteljes kompozícióival és majolika reliefjeivel tűnik ki.
A művészeti szalonok is sok érdekeset nyújtottak. Braklnál Franz Reinhardt, egy régebbi Stuck-tanítvány komoly törekvéseivel és méretekben hatalmas, de még kiforratlan műveivel találkozhatunk ; míg a földszinti helyiségekben a Brakl's Kunsthaus építője, Emanuel von Seidl igen tanulságos kiállítás keretében modelleken, átmetszéseken, perspektívában és részletrajzokban — köztük a brüsszeli világkiállítás német pavillonjánk mintájával is — mutatta be munkálkodását. Az állandó kiállítás gyöngye egy fiatal magyar festőnek, Kálmán Péternek egy ifjú hölgyet ábrázoló képmása, amely az ílyfajta művek művészi megoldásának valamennyi előnyét egyesíti magában s bravúros megfestése dacára nyugodtan, természetesen és előkelőén hat.
Heinemannái a dachaniak rendezték csoportkiállításukat. Köztük Ludwig Dillel és Hans von Hayekkel. Egész külön kollekcióval szerepel N. Sperling Moszkvából, aki egyaránt felhasználja úgy az orosz népművészet motivumait, mint a régi nagy mesterek hagyományait és ezt úgy a teknikai készségével mint érdekes színlátásával egyesítve az orosz nemzeti művészet javára kamatoztatja.
A Galerie Caspari Schwalbach és Pascin kiállítását hirdeti, de egyelőre csak Carl Schwalbach mutatkozott be. Kétségtelenül legjobb műve az önarcképe, de már úgy ezen, mint későbbi női aktokban bővelkedő formára és mozgásra törekvő kompozícziókban a kék-sárga és vörös szinek uralkodnak. — Tannhaensernél érdekes a kubista Klee, aki képeire felírja a használati utasítást is. Igazán hálásak lehetünk neki érte. — A Kunstvereinben Ludwig Putz és Paul Leuteritz kollekciói mellett a magyar Wadler Jenőnek is volt két szín és fénytanulmányra törekvő munkája, amelyeket természetesen rosszul akasztottak. Azonkívül a Münchener Privat Architekten építészeti kiállítása.
De az utóbbi idők legnagyobb művészeti eseménye itt is a modern képtár (Neue Pinakothek) újbóli elrendezése. A régi elrendezéssel a mi Szépművészetünk modern részénél nivótlanabb volt. Most azután az értéktelen dolgokat a depóba helyezték és annyi értéket halmoztak össze, hogy öröm a jól rendezett helyiségekben tartózkodni, dacára annak, hogy télen, sajnos, nem fűtik. Korok, iskolák és szellemi rokonság szerint rendezett termekben mindenütt teljesen a nemrég elhunyt Hugo von Tschudi hatását érezzük és megható az a kegyelet, amit a kiváló muzeumzseni iránt itt lerónak. Övé volt az érdem, hogy a modern piktura legnagyobbjaitól igen jelentős műveket vásárolt a bajor állam, így a francia gyűjteményt is. Sajnos, halála megakadályozta abban, hogy ő rendezze azt el. És amikor elköltözött az élők világából, találkoztak mégis egyes művészi körök (működésük után ítélve egyáltalán nem jelentősek), akik talán félelemből, talán túlságos hazafiságból még röpiratok kibocsátásával is meg akarták akadályozni a francia művészeti inváziót. Hála Istennek, a jobb ügy diadalmaskodott s most kivéve Courbet, akit kortársaival akasztottak együvé és akinek pompás női vagy férfiarcképei és megvadult lovat ábrázoló nagy képe külön van elhelyezve, egy csoportban állították ki Tscliudi-Stiftung elnevezés alatt. És érdekes, hogy mennyire szívükön viselik, illetve általában kötelességüknek tartják itt az egyesek a muzeumpártolás ügyét, annak az is egyik igen megfontolandó bizonysága, hogy a Tschudi által gyűjtött kollekciót igen számosan igen nagy értékű munkák megszerzésével és odaajándékozásával egészítették ki és tették teljesebbé, mindenütt feltüntetve, hogy ezzel Tschudi halhatatlan emlékének kivánt az illető áldozni.
A már előbb említett Courbet képeken kívül java művekkel szerepelnek: Troyon, Gericault, Daumier napsütésben tevén nyargaló afrikaival és egy külvárosi színház fényelosztás tekintetében is mesteri interieurjével, Monet, Raffet, Michel. Két Manet kép, köztük a nagyméretű Le déjeuner dans l'atelier, amelyen úgy az alakok mint a csendéletrészletek egyaránt java erejében mutatják a mestert.
Renoir légies női portraitja mennyire magasabbrangú művészet legutóbbi alkotásainál, Luce, Cézanne csendélete és figurális műve, Vuillard, Toulouse-Lautrec, Maurice Denis, Pierre Bonurard tükörbe néző alakja, Gauguin színdús tahiti-i képei, Guillamin, Guerin, Pisarro, Edmond Cross, a svájci Ferdinánd Hodler nagy kaszálója és tájképe, Rijsselberghe önarcképe egyaránt nagy értékek és tanulságosak különösen a német művészet számára.
Nagyon előnyösen van képviselve még Vincent van Gogh is. Napraforgós csendélete az efajta művek minden megkívánt jó tulajdonságát egyesíti magában és kielégíthet bárkit: laikust vagy müértőt. Kora tavaszi hangulata már nem ilyen kiegyensúlyozott alkotás, de a napsütés megfestésével járó lelki izgalmának minden finomsága és idegessége mint valami rapszódikus muzsika húzódik át a művön.
Ha érdemileg tárgyalnók ezt az érdekes gyűjteményt, akkor talán igen is hosszúra nyúlna ez a beszámoló, inkább még valamit a Pinako-theka újonnan kiállított dolgairól vagy ha úgy tetszik, kincseiről írok. Courbet termében lóg többek közt Leiblnek Schuch festőről készített portraitja is, amely felfogásban és minőségben igen közel rokon a mi Szépművészetünkben lévő Szinyeiről festett portraitjával. Trübner és Schuch művei egészítik ki még ezt a termet. Egy teremben a sok közül közvetlen Munkácsy képe mellett függnek az Uhde képek. La Chanteuse (Paris 1880) című műve szintén erősen elárulja mesterének hatását. Ellenben egészen meglepetés a nagy német piktornak: Hans von Marrées-nek a terme. Ezt az érdekes és Németországban teljesen különálló kompozícióiban (színezésében azonban nem!) Puvis de Chavannes-nal rokon művészt a Schleissheim-Galerie rossz világítású helyiségeiből költöztették át egy külön s számára átalakított jó világítású terembe. Dekorativ kompozíciók, mint a Hesperidák, Olaszországi tájkép, Szt. Hubertus, Szt. Márton és Szt. György, Ganymedes elrablása és mások mellett, látunk tőle itt érdekes felfogású és egy hivatott arcképfestő tudásával készült képmásokat, amelyek közül kettős arcképe (Lenbach és önmaga) úgy festésével mint elrendezésével különösen kiválik.
A legutóbb megszerzett művekből is állítottak ki persze, habár a hely itt is igen szűk a sok műalkotásnak. A magyar Prof. Strobentz Frigyesnek egy még régebben megvásárolt képét: vízparton álló finom szürkeruhás alakját kissé magasra akasztották. Kíváncsiak lehetünk, hogy a tőle újabban vásárolt képeket és Pentelei-Molnár csendéletét hová fogják majd akasztani?
Egész különleges örömet szereznek a finomságokban bővelkedő kis méretű, de hatásban olykor monumentális arcképei Albert von Keller-nek. Néhány új Loefftz, Max Liebermann, Leo Putz és egy érdekes az 1912-es Secession-ból vásárolt néger nő Albert Weissgerbertől emelkednek ki a régi és újabb gyűjtemény rengetegéből. Mindenesetre eredményes és tanulságos volt ez a felfrissítés, — amivel azután be is fejezhetem a beszámolómat.
1914 március végén.
SOMOGYI MIKLÓS
