Tizenharmadik évfolyam, 1914    |   Hetedik szám    |    p. 359-363.
 

 

PANTHEIZMUS A SZÉPÉRZÉSBEN

Pantheizmus alatt tudvalevőleg egy világ-nézetet szoktak érteni, amely szerint a világ részecskéi isteni egészet alkotnak, vagy sokkal világosabban: a világon mindenütt ugyanazok a végső törvények uralkodnak, az egész mindenség ugyanabból az ősanyagból van teremtve s ez a természetben rejlő alapvető rend, a természetnek ez az eredeti materiája határozza meg a dolgok sorsát, ez az «isten», nem pedig a természeten kívüli valamilyen hatalom. Igaz, hogy millió és millió forma található a világon, hogy az élő szervezetnek más törvényei vannak, mint az élettelennek, a mechanikának ismét mások, mint az elektromosságnak, hogy az anyagok, amelyeket ismerünk, igen sokfélék: de ez csak azért van, mert az említett alaptörvények igen változatos viszonyok között érvényesülnek, az ősanyag a legdifferenciáltabb benyomásoknak van kitéve. Ilyen módon a különböző helyeken különbözőképen megnyilvánuló természet lényege mégis egy és örök. Ez a filozófiai pantheizmus, amely az emberi gondolkodás egységre-törekvésének, monisztikus irányának a legjelegzetesebb alakja.

Más az a pantheizmus, amely szépérzéseinkben van benne. Az egy merőben érzésbeli pantheizmus, nem azon a meggondoláson alapszik, hogy van köztünk és a tárgyi külvilág között valami közösség (közös törvényeknek vagyunk alávetve stb.). Számtalan esetben van szépérzésünk, anélkül, hogy ilyenfajta meggondolások csak legtávolabbról is foglalkoztatnának. És mégis érzünk a szépérzésben valami pantheizmust: a világgal valami közösséget. Magában az érzésben van ez benne, anélkül, hogy az érzésen kívül még a pantheizmusra való gon-dolásnak kellene jelen lennie. A szépérzésnek számos metafizikai elmélete épen abból indul ki, hogy a szépérzésben az ember önmagán túlnő, lénye azonossá válik a világtesttel, véges szelleme helyett «világszellemmel» él, érzéseiben a világ is érződik.

Ha analizáljuk ezt az emberekben kétségtelenül meglévő és épen ezért bizonyára nagyon is emberi pantheisztikus érzést: három főelemét találjuk. Először azt, hogy az ilyen érzésben majdnem egészen ledőlnek a válaszfalak alany és tárgy között. Minden érzésünkben érzünk két pólust, egy alanyt, aki él és egy külvilágot, amit az alany átél: a pantheisztikus érzésekben az érzésnek ez a két színezete, amennyire csak lehet, összefolyik és a határok misztikusan elmosódnak. Másodszor a pantheisztikus átélésben valahogy benne van az «egész világ» képzete. A világ átéléseinkben mindig tárgy (az átélések tárgya), ha pantheiszlikus érzésünk van, hajlandók vagyunk azt hinni, hogy az átélés tárgya. az egész világ - - ami természetesen a legkisebb józan megfontolás mellett már tévedésnek bizonyul, hiszen a new-yorki kikötőt, vagy a kiskunbugaci csárdát nyilván nem éljük át, amikor például egy Beethoven-hegedűversenyt hallunk, sok egyébről nem is szólva. De a pantheisztikus érzésben mégis a világ valahogyan «egészen» benne van. Ez az eleme az átélésnek különösen «megmagyarázhatatlan», a metafizikusok ezt emelik ki a legszívesebben, mert az ugyebár metafizika, hogy az egyén szubjektumáról való érzésében és öntudatában az egész világot érzi és tudatolja? Végül harmadszor nemcsak, hogy az alanyról és a tárgyról való érzések közt elmosódnak a határok, az alany és a tárgy összeütközése enyhébb lesz, hanem valósággal összeolvadunk a mindenséggel, odaadjuk magunkat a világnak, külön létünk fenntartása helyett, mint «az istenség része», egy teljesen végtelen életet élünk, ami sokkal több, mintha csak megkülönböztetni nem tudjuk magunkat az objektumoktól, de önállóságra való tendenciánkat nem adjuk föl.

Az esztétikai átélés helyes analízise igen egyszerű és csöppet sem metafizikus feleletet ad arra, hogy honnét származik a pantheisztikus érzés ismertetett három eleme. Az esztétikai átélés ugyanis - - a helyes analízis szerint 1 -úgy jön létre, hogy valamely objektum, pl. a piros átélésének teljesen odaadjuk magunkat. Kikapcsolunk magunkból minden olyan irányzatot, amely valamilyen nem-piros átélést hozna létre és egész valónkkal, egész szervezetünkkel, egész élettartalmunkkal csakis a pirosnak megfelelő folyamatokat éljük át. Nem törődünk azzal, hogy az ilyen intenzív átélés fölemészti az életet, az átélés ellenkezőjére, a restitucióra való törekvés nincs meg bennünk, épen csak arra törekszünk, hogy az átélésnek minél inkább odaadjuk magunkat. Az átélésünk fenntartás nélküli, totális, abszolút, határtalan.

Világos, hogyha egész valónkkal a pirosat éljük át, akkor a szubjektum és a piros objektum között, amennyire csak lehet, «a határok elmosódnak». Hiszen akkor el vagyunk telve a piros átélésével, önmagunknak a szubjektumérzése pirossá teszi körülöttünk a világot és ugyanezt teszi a piros objektum is. Ámbár a külvilág ilyenkor is valami rajtunk kívüli marad, de legalább a ránk gyakorolt hatása nem idéz elő más életet, mint amilyent az életünk önön alkotó tendenciájából is élünk, ebben az értelemben nem támad köztünk és a külvilág között összeütközés. Homogénebben érezzük magunkat a világgal, ha az pszichikai tendenciánkkal korrespondál (pl. a piros átélését kelti, mikor magunk is a pirosat akarjuk átélni), mintha a világ más átélésre ingerel, mint a milyenre tendencia van bennünk (pl. a világ zöld, mikor a piros átélésére van tendencia bennünk).

Továbbá kell, hogy az esztétikai átélésben olyan érzésünk legyen, mintha átélnők «az egész világot». Hiszen az egész valónkkal élünk, min-dennei, ami bennünk a világ átélésére képes. A látszat tehát természetesen az, hogy az egész világot átéljük. Egész valónkat abszorbeálja az átélés, más átélés nem jöhet bennünk léire: úgy érezzük tehát, hogy az átélt objektumon kívül már nincs semmi a világon. A világ mindenki számára annyi, amennyi átélésre képes az illető-Ha valaki egész élettartalmával él, akkor azt kell hinnie, hogy az egész világot felölelte az átélésben. De ez persze csak látszat, csak az alany első szuggesztív érzése, a legkisebb megfontolás mellett - - láttuk - - nem áll meg, csak annyi tagadhatatlan, hogy az «egész világ» képzete valahogyan benne van az átélésben. Ha zöldet játszik a szemünk, hajlandók vagyunk zöldnek látni a világot ; hasonló objektívvé projicálása egy szubjektív állapotnak, hogy hajlandók vagyunk «egésznek» érezni a világot, amelyet egész élettartalmunkkal élünk át. íme, ennyi az alapja annyi sok metafizikai «magyarázatnak»!

Végül az esztétikai átélés feltétele, hogy minden restitutiv tendenciát, a külső inger fogyasztó erejével ellentétes pótlást kikapcsoljunk magunkból, hogy egészen odaadjuk magunkat az átélésnek.

Természetes, hogy az ilyen átélés pantheisztikus, mert a szervezetnek a magát teljesen elhagyó, passzív beállítása nagyon közel visz ahhoz a gondolathoz, hogy «elmerültünk a mindenségben». Az esztétikai átélés szerkezetében még több olyan elem van, amelyik egy vagy más okból hozzájárul, hogy az esztétikai átélés pantheisz-tikus legyen. 1. Az esztétikai átélés minél homogénebb, vagyis az objektumok lehetőleg csak egy jelentésükkel, illetve azonos jelentéseikkel szerepelnek benne, különbségeket nem érezünk.2 Más szóval: nemcsak, hogy egészen odaadjuk magunkat az átélésnek, de lehetőleg egy egységes átélésnek adjuk oda magunkat. 2. Az esztétikai örömben az erőfeszítésnek, a létért való küzdelemnek, a külvilággal való szembehelyezkedésnek nyoma sincsen ; boldogsága a teljes odaadásból származó «harmónia a mindenséggel''. 3. Az esztétikai átélésben kizárólag egy átélésnek adjuk oda magunkat, minden más átélésre ingerlő ingerrel szemben érzéketlenek maradunk. Minél érzéketlenebbek vagyunk azonban külső ingerek iránt s minél kisebb szerepet játszanak ennélfogva átéléseinkben a külső ingerek (pl. ha álmodozunk, megszokottan élünk stb.), annál kevésbbé van az objektumok sokaságáról érzésünk, annál inkább egész érzésünket csak magunkkal és néhány, belső tendenciánkkal korrespondáló objektummal töltjük be s az ekként jelentőségét-vesztett külvilág annál jobban mosódik el, annál enyhébb összeütközésbe kerül az alannyal. 4. Az esztétikai átélés rendesen sokkal intenzivebb, mint amennyire intenzív az átélés külső tárgya: hiszen említettük, hogy egész valónkat belevisszük az átélésbe. Nagy mértékben beleviszünk tehát az átélésbe (tudatosan vagy tudattalanul) a múltból megmaradt élményeket, emlékeket, már pedig az emlékben a tárgyi külvilág némileg elalanyo-sodik bennünk. Azért az olyan átéléseinket, amelyekben aránylag sok az emlékezés (pl. az elmerengést), az jellemzi, hogy a tárgyi külvilág elmosódik és az érzés egyöntetűvé válik. Stb. stb. Mindannyiszor, amikor a mondottak folyamán arra alapítottunk valamely állítást, hogy az esztétikai átélésbe egész valónkat visszük bele, hogy az esztétikai átélés egy totális átélés, az illető állítás csak cum grano, salis veendő, mert a gyakorlatban az esztétikai átélés nem mindig totális, inkább csak tendenciája van a totalitásra és megközelíti ezt. Pl. esztétikai átéléseink nem is mindig kifejezetten pantheisztikusak.

A szépérzések pantheizmusának magyarázata voltaképen csak egész másodrendű feladat volna, ha egyesek nem épen erről az oldalról próbálnák metafizikussá tenni az esztétikát. Bár ma még nem tudunk mindent a fizikával, vagy a pszichológiával megérteni, kétségtelen, hogy az a talpalatnyi föld is, amelyet a metafizikától elhódítottunk, a tudomány diadalát jelenti. Azért fontos, hogy a pantheisztikus érzéseknek pszichológiai magyarázatát tudjuk achii, hogy kitűzzük az értelem zászlaját ennek a metafizikai fellegvárnak a romjain is.

SCHILLER OTTÓ

1 Az igen terjedelmes analízisre magára itt természetesen nem térhetünk rá, Lásd erre vonatkozólag A szépség lényege és értéke című könyvemet (Modern Könyvtár 387—388. sz.).

2 L. az idézett munkát.

 

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003