Benczúr Gyula a hétnek csak egy napján fogad műtermi vendéget. E házirend szigorúsága alól természetesen kivétetnek a modelljei. De más idegen számára — legyen az műbarát, kritikus, vagy kíváncsi reporter -az élénk és mozgékony, sőt meglepetésszerűen ifjú temperamentumu művész a hétnek csak egy napján van otthon. A szerdai nap délutánja ez, amikor a concierge, aki hivatásának megfelelően, éber szemekkel őrködik, hogy mesterét máskor ne zavarják: elveszi névkártyánkat, s aztán várnunk kell a Velasquez-másolattal díszített előszobában, míg a szerencse ránk kerül. Akár a minisztereknél.

Biztos vagyok benne, hogy Rubens, a királyok barátja, a diplomaták részéről csodált művész s a művészek részéről irigyelt diplomata, avagy Van Dyck, a lordok festője, hasonló szokást követett. De biztos vagyok abban is, hogy Benczúrnál ez nem azért van érvényben, mert főrendiházi tag. Az ok egyszerűen az, hogy Benczúr Gyula képírót - - ő ma is nyelvünk e szép régi szavát használja — sokan keresik, viszont tevékenysége nem kisebb, mint volt azelőtt. Oly életkorban, amely másoknál rendszerint a szerzett babérokon való megpihenés és elernyedés ideje: Benczúr Gyula frissen és ruganyosán éli a festés örömének. S hogy ebben ne zavarja a külvilág, ezért engedélyez számára egy félnapot, bármennyire is hálás a személye, műterme és művészete iránt nyilvánuló érdeklődésért.

Egy novemberi szerdán mentünk tehát Benczúr Gyulához. Minő más kép fogadott azonban abban a nagy kertben, amelyet modern komfortról zengő villák közt, a Bajza- és Munkácsy-utcák határolnak! Míg máskor a vaskerítésen kívül bankárfogatok hajtatnak tova: belül a múzsák lépdelnek, keresve a reményteljes homlokot, amely csókukra érdemes. Hova lettek most a «Képzőművészeti Főiskola» felírást viselő pavillon hangos és ifjú emberei? Hova lett Stróbl mester, akinek délceg és optimista lényével oly könnyű volt találkozni a kis görög csarnokos pavillon oszlopai alatt? A kert díszéül szolgáló szobrok - - Napóleon halotti maszkja, az ökölvívó atléta figurája - - helyükön vannak, s az utakon olykor fehérköpenyes alakok sietnek át. A szobrok körül azonban a komor Mars felkötött karú vitézei álldogálnak, s a fehér köpeny nem gipszszel és agyaggal dolgozó szobrászok testét takarja, hanem orvosokét és ápolókét. A padokon, ahol máskor a pesti modellvilág professzionista tagjai fordulnak meg, elmúlt szuronyroha-mok élményei festik pirosra a beszélgetők arcát, a termekben, ahol formák és arányok szépségeiről szoknak előadni, ambulancia van, az ismert piktori műhelyekben, ahol képmások és kompozíciók születnek, csöndesen feküsznak távoli mezők fiai, idegenajkúak s barna arcú drága magyarok.

Az őszi éjszakák letarolták a fákat, de más szél az, amelynek nyomai e kertben ujak a szemünknek. A háború szélvésze, amely itt is kicserélt és felborított mindent. Előle rebbenve tűnt el a művészet, a nagy kert otthonos lakói, a mesterek és művészjelöltek. Egyedül Benczúr Gyula maradt itt, egyedül ő ragaszkodik megszokott falaihoz, amelyek egy más világ - - mily messzinek tetsző világ - - atmoszférájára vallanak. Ám az ellentmondást bizonyára éreznie kell s érzi is nap-nap után, hivatása, mesterségének célja s a környezet közt. Mert másként miért szólt volna: hogyan, ki az, aki most érdeklődik művészet iránt? Másként miért nézett volna ránk, leplezni akarva ugyan csodálkozását s mégis határozott meglepődéssel? Holott amikor bekopogtunk, szerda volt.

Benczúr Gyula műtermében két képen látható, hogy háború van. Anélkül, hogy e képeken a legcsekélyebb nyoma volna ágyuk, lovak és katonák fergetegének. A képek csupán portraitok.

Az egyik Tisza. István képmása, amit a művész még tavasz táján kezdett, jóval a szerbek vidovdán-napjának tragikus dátuma előtt. Azóta a kép, amely a parlament számára készül, ugyanegy stádiumban van vázlatosan. Továbbhaladásához az kellene, hogy Tisza István legalább egy órára felvegye a piktori modell szerepét. Mikor fogja azonban elmondani Magyarország miniszterelnöke, hogy van egy ily gazdátlan órája?

A másik kép a mester önarcképe, s ez már egyenest a mostani események hatása alatt festődött. A művész szokatlan kifejezést mutat rajta: meglehetős harciasát. Izmos és vállas alakján polgári ruha feszül ugyan, de a fején egy csillogó, tarajos és aranyos sisak. A kép sarkán pedig odaírva a jelmondat: Ha Isten velünk, ki ellenünk.

Igaz, hogy a gyönyörű sisak francia munka. Leegyszerűsített formáját ma Joffre vértesei hordják. Ez azonban a képre irt jelmondat magyarságát, s Benczúr mester arcából kiáradó harciasságot számomra nem befolyásolta. A sisak ugyanis oly régi, hogy a kéznek és szellemnek, amely formálta, nem lehet azokhoz köze, akiket ma hadüzenet választ el tőlünk. De ha mai keletű, ha új is volna: vajjon egy remekbe készült francia munkáról, Rodin szobrairól vagy d'Indy zenéje felől érintheti e véleményünket az, hogy motoros ütegeink beledörögnek abba a mérkőzésbe, amit Verdun alatt végsőkig menő elszántsággal s századok óta ki tudja hányadszor vívnak, németek és franciák?

Öt Benczúr-rajzot közöl itt a Művészet, amelyek a mester kedvenc anyagával: ceruzavéggel készültek. Talán fölösleges megjegyeznünk, hogy menynyire jellemzőek arra a módra, ahogyan Benczúr Gyula látja és írja a formákat és mozdulatokat.

Anélkül, hogy évszám volna rajtuk könnyű leolvasni azt is, hogy e rajzok régebbi évek emlékei, s hogy mely kompozícióhoz készültek, mint tanulmányok. Spanyol föveggel a parókás lovag, amint büszkén és keményen hátraveti fejét, s testének egész súlyával, szoborszerüen tapad paripájának - itt csak enyhe körvonalakkal jelzett - hátára.: jó ismerősünk a «Budavár bevétele» című festményről. Ő az egyesült és győzelmes seregek fővezére, Lotaringiai Károly. A földön fekvő, erős skurzban rajzolt két katona, s a draperiatanulmány gyanánt szolgáló zászló, szintén e festmény kialakulásának egy apró etape-ja a sok közül.

Tudomásunk szerint, nem igen nyílik arra alkalom, hogy valaki bepillantson Benczúr Gyula vázlatkönyvébe. Jóllehet művészi múltját és jelenét a rajzok rengetege teszi termékenynyé: eldugdossa őket azzal a szimpatikus csökönyösséggel, ami generációjának általában vonása. Egyrészt ez kétségtelenül egészséges festői bőségre vall, amely épen a maga erejének tudatában nem vet különösebb ügyet az ily forgácsokra. De másfelől arra a felfogásra is, amely azt véli, hogy a komoly számbavétel és a gyönyörködő szemlélet számára csak a teljesen befezett munka való, a kész festmény, s a többi műhely-dolog. Vázlat. Aminek viszont ellenkezője az impreszionista felfogás, ahol a jelenség lényegét néhány vonással megrögzítő vázlat nagyon is előtérbe lép. Az egyszerű igazság természetesen az, hogy más értékekre épül a semmiféle megoldatlan részletet nem hagyó, befejezettséghez ért festmény s másra a munka izgalmát frissen őrző s egy alkotás metódusába bepillantást engedő tanulmány. Bizonyos persze az is, hogy az utóbbi előtt a laikus könnyen állhat teljesen tanácstalanul, tágranyilt szeme dacára, vakon. Amiből aztán következik, hogy a festők efajta dolgaikat - - mint valami Aladin-féle csodalámpát — miért engedik oly nehezen idegen kezekbe. A művészet avatottabb barátainál azonban, szerencsére más a helyzet, őket annál jobban foglalkoztatják az ily lapok, aminők Benczúr Gyula rajzai.

TANULMÁNY BENCZÚR GYULA RAJZA

TANULMÁNY
BENCZÚR GYULA RAJZA

TANULMÁNY
BENCZÚR GYULA RAJZA

TANULMÁNY
BENCZÚR GYULA RAJZA

TANULMÁNY BUDAVÁR VISSZAFOGLALÁSÁHOZ
BENCZÚR GYULA RAJZA