Helyszín: Magyar Képzőművészeti Egyetem, Aula (1062 Budapest, Andrássy út 69-71.)
Megnyitó: 2024. február 21., szerda 18 óra
Megtekinthető: 2024. február 22. – március 6. hétköznapokon és szombaton 10 – 18 óra között.

Megnyitja: Győrffy László DLA
Kurátor/konzulens: Kósa János DLA

Kiállítók:
Bori Rebeka Hanna, Funák Félix, Gránicz Maja Veronika, Hajna Luca, Kas Natália Luca, Kovács Richárd, Korossy-Khaill Levente, Kozma Lilla, Kunkli Orsolya, Lótos Ádám István, Petrik Máté Benedek, Szentesi Katalin, Szilágyi Barnabás, Vass Csenge Réka, Vass Tímea

Figyeljük Sanyikát!

A Magyar Képzőművészeti Egyetem Festő tanszékének Kósa osztályán belül folyó munkáról ad képet ez a kiállítás.

Az osztályban a hallgatók egyénileg, saját művészi programot megvalósítva dolgoznak. Az oktatás külön, egyénre szabott módszerek szerint folyik.

Egy osztálykiállítás keretén belül nehéz összefogni azt a sokféle, szerteágazó megközelítést, amellyel a hallgatók a munkájukat végzik. Kell, hogy legyen olyan közös nevező, melynek alapján világossá válik, hogy a festő hallgatók között több az összekötő szál, mint a szétválasztó elem; akár generációs kapocsként is kirajzolható egy határozott vonal, amely mindegyikük számára fontos és irányt adó.

A kortárs festészetben ez az összekötő vonal magának a műfajnak a vizsgálata; a folytonos rákérdezés a festészet jelenkori lehetőségeinek mibenlétére. Hogyan működik ma az az európai festészet, amely 7-800 év tradíciójával terhes, más, újabban keletkezett műfajokhoz képest lassabb mozgású, a ma oly hirtelen bekövetkező változásokra nehezebben reagálni képes műfajként akár a kultúránk inadekvát területeként is szemlélhető, és amelynek évtizedek óta hirdetik a végét és megszűnését? Miért foglalkozik a festő a festészettel, ha annak érvényessége kérdéses? Ezen problémakör taglalására sokféle gondolat keletkezett, melyeket rendszerbe is próbáltak foglalni az idők folyamán. A posztmodern beköszöntének idején sokan kezdtek beszélni az eredetiség újfajta szemléletéről. Az eredetiség, a művészi eredetiség fogalmának megváltozását hirdették ezen elméletek, és ezek a gondolatok a festészetet, a festészet hagyományait is új megvilágításba helyezték. A „jó kép” fogalmába immanens módon benne foglaltatott az „eredetiség”fogalma is. A 70-es, 80-as évek fordulóján viszont egyre több szó esett a parafrázis régi, a klasszikus művészetben régóta ismerős megoldásáról, amely a hagyományos minőséggel szemben annak leépítésével dolgozott, átépített, átértékelt illetve dekonstruált meglévő minőségeket már a múltban is. Így az eredetiség fogalma is vizsgálat tárgyává lett az újra megjelenésével. A parafrázis, mint művészi stratégia újra jelentkezése életre keltett régóta szinte elfeledett formákat. Így új életre kelt a pasticcio, a persziflázs, a hamisítás, a kompiláció vagy az appropriáció műfaja is, illetve ezen műfajok keveredése egészen új művészi stratégiák megjelenéséhez vezetett. Az appropriation art néven összefoglalt kulturális jelenség radikális változataiban a plágium, mint művészi eljárás is megjelent.

Természetesen ez mélyen érintette a festőket. A mai napig eleven terület ez a kortárs festészetben; nap, mint nap találkozhatunk neves alkotók parafrázisaival. A Kósa osztály kiállításának is ez az alapja: úgy találták, egy közös kiállítás erejéig ezen tematika mentén képesek lesznek összefogni azt a stílus pluralitást, amely oly jellemző az osztály tevékenységére.

Az osztály hallgatói megbeszélések során megegyeztek Alessandro Magnasco (1667-1749) késő barokk, rokokó festő Kerti ünnepély Albaroban című művének parafrazeálásában. Alapvetően fontos szempont maradt a nyitottság és a szabad asszociációkkal való élni tudás a feldolgozás során, így mégis csak egy heterogén anyag állt össze. Ki komolyabban ragaszkodott az eredeti mű megidézéséhez, ki kevésbé. A „kert” és az „ünnep” kifejezések, mint hívószavak tetten érhetőek a kiállításon szereplő művek mindegyikénél.

Talán tiszteletlennek tűnhet a kiállítás címe: Figyeljük Sanyikát!

A hallgatók a legnagyobb odaadással fordultak a rokokó mester munkássága felé. Alessandro Magnasco a XVII.-XVIII. század fordulójának egyik legnagyobb mestere. Munkásságának jó részét figurális kompozíciók teszik ki, de ugyanilyen jelentősek tájképei is. Rendkívüli festőiség, már a rokokó szellemét megidéző zaklatottság és szenvedélytől fűtöttség jellemzi munkáit. Mostanában folyik újra felfedezésének folyamata, hiszen szakmai jártassága, művészi hitető ereje példa nélküli. Jó kedélyű ember hírében állt, idősebb korában is megőrizte kedvességét és élénk érdeklődését a világ iránt. Lissandrino, vagyis Sanyika a hivatalos beceneve volt, kortársai így emlegették, maga is használta e művésznevet. A Szépművészeti Múzeum három művét őrzi.

A választott horizontális kiterjedésű kompozíció az egyik legszebb példája Magnasco nagyszerű hangulatteremtő képességének, amely olyan mesterek mellé sorolja munkásságát, mint Watteau, akinek kortársa volt vagy Boucher és Fragonard, akik működését mintegy megelőlegezte.

Érdekes gondolatkísérlet részese lehet a kiállítás látogató közönség. Fölvenni a kapcsolatot a múlttal, eleven érvényességgel nyúlni a hagyományhoz-, amely a jelen tartományát érinti-, egyúttal a jövő lehetőségeit kutatni. Többek között erről szól ez a kiállítás.