WHOMANITY – A kiabálás csendje
WHOMANITY – A kiabálás csendje
A Magyar Képzőművészeti Egyetem idén diplomázó látványtervező hallgatóiból alakult Tutaj társulat Bartók Béla: Kékszakállú herceg várának történetét felhasználva a nők elleni erőszakra reflektáló jelmezterveket, performanszt és installációt bemutató kiállítása.
Megtekinthető: 2024.03.08.–13.
Projektvezető oktató: Nagy Fruzsina
Alkotók: Ágfay Míra, Baranyai Marcell, Bazsányi Sára, Csonka Johanna, Domokos Imola, Hegyessy Nóra, Masznyik Hanna, Nagy Sára, Osgyányi Zsófi, Osvárt Réka, Szolnoki Minna
Operatőr: Farkas Áron
Fotós: Nyíri Julianna
Vágó: Nagy Sára
Külön köszönet: Deák17 Galéria, Magyar Képzőművészeti Egyetem
Magyarországon legalább minden negyedik-ötödik nőt ért már élete során fizikai bántalmazás a partnere részéről. Ez jelenleg nagyjából 1 millió nőt jelent. Napjainkban is több, mint 200 ezer magyar nő él fizikailag is bántalmazó kapcsolatban. A családon belüli erőszak hetente legalább egy nő életébe kerül.
Ezek puszta statisztikák, nyers adatok, és a számokból nem érezzük, hogy ezek itt és most történnek velünk. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy az otthonok zárt ajtói mögött az erőszak gyakran láthatatlan és kimondatlan marad.
Bartók Béla Balázs Béla szövegére írt operája, A Kékszakállú herceg vára bevezeti a nézőt a női lélek mélységeibe. Mi két férfi művein keresztül szólalunk meg, ami önmagában is jól reprezentálja azt a hagyományt, hogy többnyire férfiak gondolatai által ismerjük meg a világot. De mi lenne, ha most Judit szemszögéből vizsgálnánk meg Kékszakállú várát?
Judit és a hét ajtó mögött rejlő világok megjelenítésére ruhákat terveztünk, amelyeket kék cérnával egyetlen nagy anyaggá összeöltve, kiterítettünk a Fashion Street-en. A járókelők festékbe léptek, így lábnyomaikat otthagyva, megtaposták az anyagot. Az egymástól újra szétválasztott, immár összetaposott ruhákban, ütések nyomaira emlékeztető sminkben később a D17 Galériából indulva ugyanott végig vonultunk. Közben elénekeltük Weöres Sándor Rózsa, rózsa, rengeteg című versét a Kaláka megzenésítésében, mert fontos, hogy meghallják az énekünket. Amikor felfejtjük a kék cérnát és újra felvesszük a ruháinkat, ismét önmagunk lehetünk. Igaz már soha nem úgy, mint azelőtt: megtaposva, de a kék fonál nélkül, lábnyomokkal, de az ajtón kívül.
Köntösbe bújtatjuk és szépen felöltöztetjük az igazságot, hogy ne vegye észre senki. Nézzük, hogy mások átsétáljanak rajta – hagyjuk, hogy összetapossák a szép ruháinkat. De a lábnyomok örökre ott maradnak éppúgy, ahogy láthatatlanul a nem kívánt érintések és az ütések a testen.
A ruhák szépségéhez most már a sérüléseik is hozzátartoznak. Ezért újra összegyűjtöttük, kék fonállal újra összevarrtuk őket. Egyetlen, hatalmas ruhává váltak, amelyet egy nő visel, aki magába foglalja a többi milliót. A kék fonál a teret is átszövi: jelen van mindenhol. Azonban már nem gátat vagy béklyót jelent. Az alkotói folyamat alatt a kék fonál is átváltozott. Ahogy a ruhák és a testek sérüléseit sem hibaként értelmezzük, úgy az ezeket viselő nőket sem csúnyának, hanem szépnek mutatjuk be. Így az installáció a bántalmazott nők erejét és függetlenségét fejezi ki. A szükséget a megértésre, egymás támogatására és megtartására, hogy együtt elérhessék a szabadságot.
