Orosz Csaba, MKE oktatási rektorhelyettes beszéde, elhangzott 2024. október 22-én a Magyar Képzőművészeti Egyetem ’56-os ünnepi megemlékezésén.

„1956 cirkumpoláris állócsillag a magyar történelem egén, sok más nevezetes történelmi dátumunkkal együttállásban. A cirkumpoláris csillag olyan csillag, ami a Föld egy adott pontján sohasem nyugszik le, azaz sohasem kerül a horizont alá. Emiatt a cirkumpoláris objektumok az adott földrajzi helyről az év minden napján egész éjszaka láthatóak, sőt, ha a Nap fénye nem nyomná el őket, nappal is végig megfigyelhetőek lennének.
Az ezzel hasonló neves eseményeink megítélése persze koronként árnyalódott, sokszor az aktuálpolitika oltárán kapott direkt ideológiai színezetet. Azonban leginkább mindig az adott kor embereinek jelentettek személyesen megélhető sorsokat, tragédiákat, legfőképpen áldozatot. Az ember nem születik hősnek, a körülmények teszik azzá, néha úgy, hogy maga sincs tisztában hősiességének tényével.

A rendszerváltás előtt nem iskolákban, nyilvános fórumokon hallottunk az 1956-os forradalom valódi – esetleg nézőpontja szerint valódinak hinni akart – történetéről, hanem szüleinktől, nagyszüleinktől, baráti társaságban vagy diákkocsmában terjedő szájhagyomány útján, titokban zsebbe dugott maszatos szamizdatok lapjairól, nyugatról becsempészett emigráns kiadványokból, vagy csak nehezen fogható távoli rádióműsorokból. Egy ideje már történelemórákon, hivatalos megemlékezéseken, tévécsatornák sokaságának ünnepi műsorai alapján idézhetjük fel, mi is történt akkor, meghallgathatjuk a még köztünk lévő egyre fogyatkozó át- és túlélőket, fejet hajthatunk az áldozatok emléke előtt, de mintha ezekből a nemes példákból egyre kevesebbet akarnánk tanulni.

Úgy tűnik bizonyos szempontból a világ szinte semmit sem változott. Az emberi viszonylatok szintjén legalábbis semmiképpen. Nem tanultunk az agresszió, az erőszak elrettentő eseményeiből, s az idő távolodásával egyre érthetetlenebbé válik a mindenkori erőszakkal szembeni cselekvést felvállalók felelőssége is, egyben sorsuk beteljesítése. A legtöbb igazi hős szinte véletlenül, az adott helyzetekben felismerve a pillanat fontosságát válik hőssé, s mint fentebb említettem, eredendően nem születik annak. Beteljesíti addig nem tudott sorsát. Elképesztő, hogy újra és újra aktualitása van ennek a világ sok-sok pontján.

Már két éve határainkhoz közel is forr a világ, ártatlanok halnak meg egyre több háborús tűzfészekben Ukrajnától Izraelen át Libanonig, ahol megannyi helyi névtelen hős cselekszik nem törődve a világpolitika magasztosnak hazudott lózungjaival, s menti az egyetlen és eredendően tiszta belső parancs révén az emberi életet. Legtöbbször beáldozza cserébe a magáét, s ezzel egészen magas metafizikai szinten valósítja meg az együttérzés és a szeretet elvét. Sajnos az agresszió és a háborúskodás negatív tendenciái és tudatállapotai újra és újra táptalajt kapnak, s ezért fontos, hogy tanuljunk végre a mindenkori hőseink tragikus sorsából, s felismerjük az élet szentségének örökérvényű törvényét. Ne árts, ne ölj! Azonban az LGT egykori dalának soraival élve: „Az ötös számú parancsolat nekünk túl nehéz.”

S mivel ez itt most az emlékezés pillanata, szót kell ejtenem azokról, akik a mi egyetemi közösségünk helyi hősei. Itt a Magyar Képzőművészeti Egyetem rektori folyosóján márványtábla őrzi a meggyilkolt négy hallgató (Bódis Antal, Csőrös Zoltán, Komondi Sándor, Kovács József) és négy egyszerű kiskatona emlékét. Tanultunk-e ezeknek a helyi egyetemi hősöknek a példájából? A választ az emlékezet ébrentartása adja. Ha történetüket elfeledjük, s egyszerű sztorikká, vagy esetleg elfeledetté válnak, könnyen elfogadóbbá válhatunk egy-egy a személyünket vagy közösségeinket vagy akár a nemzetet érintő agresszív helyzetekkel szemben.

Történelmietlennek tarthatjuk a kérdésfeltevést, amely – különösen az évfordulók kapcsán – arra keresi a választ, hogy napjainkban megvalósultnak tekinthetjük-e 1956 célkitűzéseit. Persze, el lehet játszani ezzel a gondolattal (nem is haszontalan foglalatosság, ráadásul megindítóan sok az „áthallás”), de tisztában kell lennünk azzal, hogy 2024-ben már nem lehet az ötvenhatos forradalom eszményeiért úgy harcolni, mint anno, s ahogy a még élő ötvenhatosainktól sem várhatjuk el anakronisztikus módon, hogy napjaink közéleti-politikai kérdéseire a fél évszázaddal ezelőtti válaszokat adják. Szemünkben a forradalmárok, az egykori forradalmár képzős egyetemisták nagyszerűsége éppen abban áll, hogy saját koruk kihívásaira tudtak világos, határozott válaszokat adni, és mindezért áldozatokat hozni. S ez lehet a tanulság példája. Hőseink személyes példájáé, ami egyben egy paradoxitás az egyén ebben a testben megélhető egyszeri élettapasztalatára.

Végezetül a fentebb említett dal Sztevanovity Dusán számomra gyönyörű szövege paradox viszonylatával szeretném zárni ünnepi soraim:

„Mindenki tudja, hogy ennyi az egész.
Az élet, csak arasznyi repülés földtől a földig.
A világnak mindegy, hogy meddig élsz,
de neked és nekem ez most az egyetlen
az első és az utolsó bevetés!”